Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1932
45 dés és értékelés súlypontja szemmelláthatólag ez utóbbi felé billent. „Az izomember, mint hősi ideál, hova-tovább kiszorítja gyermekeink leikéből a szellemiség és érzelmi élet hőseit s valami sívár, szomorú sportmaterializmus kezd kialakulni bennük.“ Az ifjúsági könyvtárak olvasmányforgalma, a selejtes és alantas sportújságok nagy kelendősége és a sportsztárok és sportprimadonnák neveinek szinte pajtásos emlegetése s teljesítményeiknek másodperc- és centiméter-pontossággal méricskélő ismerete ezt a megállapítást tagadhatatlanul s nem örömet keltőén bizonyítja. Szó sincs arról, mintha ezzel a kritikánkkal mi a test kultúrájának jelentőségét akarnók értékteleníteni vagy csak csökkenteni is, hiszen ennek ellene mond intézetünk múltja, amely kort és kötelezettséget megelőzően gondoskodott a testi nevelés gyakorlóhelyéről, eszközeiről és módjairól; de tiltakozik érzésünk a jelenben is, mely szerint mi tudunk gyönyörködni a fest erejében, ügyességében és szépségében, amiknek pedig teremtő feltétele a friss levegő, az üdítő víz és éltető napsugár; gyakorlótere a versenypálya, eszközei a torna, a sport, a játék és verseny. Sőt lelkesedni is tudunk azokért, akik a közös akaratnak alárendelt egyéni akarattal, az ősz- szeség sikerének örömébe beolvadt személyes sikerrel Európaszerfe tiszteltté tették és teszik a magyar nevet. Mi a mai fiatalságnak csak azt a törekvését nem látjuk szívesen, hogy ereje olyan legyen, mint a díjbirkozóké, testi ügyessége, mint a kötéltáncosoké s horogütéseinek biztossága, mint az ökölvívóké. De épen e pontnál, magának a testkultúrának felfogásánál jelentkezik legszembetűnőbben a fogalmi zavar az értékelésben, amikor a valódi és állandó érték fölé a hamis és múló érték tolakszik a tudatban előtérbe azzal, hogy az eszköz céllá, a tömegérdek egyéni érdekké, a test erejének s rugalmasságának fejlesztése hova-tovább erőt szegő s rugalmasságot bénító erőlködéssé és rekordhajhászássá, végeredményként a nemes sport üzletszerű professzionizmussá válik. A dolog ilyetén állásának megítélése immár nem egyéni meglátásban, vagy csak szűkkörű s „maradi“-nak bélyegzett felfogásban gyökerezik, hanem azonkívül, hogy a vezető sportnemzef, az angol, az egészséges tömegsportot, mint tömegnevelő tényezőt, sohsem hanyagolta el és áldozta fel az egyéni rekordokért, az ítéletre legjogosulfabb kitűnőségek Európaszerfe így gondolkodnak és egymásután hallatják is okosító szavukat. Az elmúlt években tanúkul idézett tekintélyek mellett (Förster, Payot, Wilkie Collins, Willmann, Juba Adolf, Tóth Tihamér) most a neveléstudománynak másik európai kitűnőségét, Turmlirz Ottót szólaltatjuk meg, akinek fejtegetéseiben (Die Kultur der Gegenwart und das deutsche Bildungsideal, Leipzig 1932.) egészen a saját felfogásunkat fedeztük fel: „A test kultúráját és a sportot két oldalról kell szemlélnünk.
