Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1929
12 cséflen is, mert hazánkban nincs emberfelesleg, itt még sokkal több ép kézre és ép lábra volna szükség. Az emberfelesleg csak látszat; nagyrészben az egyenlőtlen elosztásból származó látszat; s ami mégis szomorú valóság: a mostani mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi munkaalkalomhiány, ez csak múló jelenség, amelyet a közgazdasági viszonyok előbb-utóbb szükségképen jobbrafordulta természetesen meg fog szűntetni. Erről e helyt nincs is mit mondanunk; ami szót mégis ejtünk róla, az épen nem csökkenteni, hanem egyenesen szaporítani akarja az e társadalmi osztályokba tartozókat. Mi azokról, azoknak az életben okosabb elhelyezkedéséről fogunk beszélni, akik nálunk az emberfelesleg látszatát okozzák: a szellemi életpályákat ostromlókról s az e pályákra előkészítő, illetőleg képesítő közép- és főiskolákba tódu- lókról. Itt igenis van felesleg, nagy felesleg, amelyet okos felvilágosítással megszűntetni kötelesség s a jó tanácsot követni nemzeti s legsajátosabb egyéni érdek. Előbb azonban okaiban kell megismernünk a tényleges nehéz állapotot. Az ok részint ősnemzeti, részint történeti, részint közgazdaságpolitikai. Az ősnemzeti ok alatt fajunk eredeti karakterét értem, amely az elmúlt évezred alatt és a sok-sok idegen faji behatás mellett is nemcsak megőrizte lelki típusát, de sajátos leikével azokat is áthatotta s ennek részeseivé tette, akiket a történelem folyamán magához kapcsolt. Ez lehet dicsőségünk, amint hogy az is, de a népek nagy kenyérharcában nem áldásunk, nem szerencsénk. A magyar őseredeténél fogva arisztokratikus nép. Az úri tempót nemcsak a nemesmagyar mutatta s mutatja, de a paraszt-magyar is, mint atavisztikus vonást, magában hordja. A nyúlbőrös vagy fütyülő zsidó — egy-egy új földesúr nagyapja — az ő szemében nem ember, gyerekének meg egyenesen csúfolódás tárgya; a kereskedő csak „bótos“, az iparos pedig, ha úri család lemaradt tagja, a családnak szégyene, a falu népének meg sajnáltja. N Az álmokban élő és önáltató, túlontúl büszke és hiú magyar léleknek ezt a faji alaptulajdonságát, mondhatnám, eredendő különlegességét a nemzet történelmi élete csak erősítette, csak fejlesztette. „A magyar mindig harcos és politikus nemzet volt és sokkal természetesebbnek tartotta, hogy győzelmes hadjárat kapcsán a szükséges javak zsákmány vagy kontribució alakjában kerültek elő, sem minthogy azok birtokába évszázadokon keresztül lassú kufárkodással kellett jutnia. Bárhol ütjük is fel a történelem lapjait, mindig zsidó és izmaelita, görög, német és olasz kereskedésről, illetőleg iparról olvasunk; s mert ezek szerepe látszólag nem volt oly jelentékeny, hogy Magyarország politikai hatalmát veszélyeztette volna, fenmaradt az az elv, hogy a katonai, illetőleg politikai hatalom a prius, a gazdasági a