Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1927
— 14 rüljön mindent, ami azt lealacsonyíthatná. Alkotója iránt való hódolatát a félő tisztelet s a gyermeki szeretet érzelmeivel, de mégis kivált az által tanúsíthatja, ha törvényeit pontosan megtartja; ha a napi imákat lelkiismeretesen elvégzi; ha az istentiszteleteken áhííatos lélekkel vesz részt s a kegyelmi élet forrásait minél sűrűbben felkeresi. 2. Tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodjék az édes magyar hazához s a Szent Koronához. Lelkiismeretes gonddal törekedjék megismerni a magyar nemzeti múlt fontosabb életmozzanafait, hogy a nagynevű ősökkel dicsőségben és gyászban egyformán összeforrad- hasson s a vallási érzület után mindjárt a hazafias szellem segítse megvetni az ő jellembeli fejlődésének alapjait“. Mi ezt a két vezérelvet nemcsak a tisztes hagyomány, nem is csak a formális előírás parancsára, hanem meggyőződésünk szerint követjük. A mi világnézeti álláspontunk szerint ugyanis csak annak az erkölcsi törvénynek van ereje, amely tekintélyre támaszkodik. Az egyetlen tekintély, aki előtt minden eszes lény térdet-fejet hajt, a világ alkotója, teremtője: az Isten. A nevelésnek tehát csak az az erkölcstan lehet a regulája, amelynek forrása is, szankciója is az isteni akarat. Minden egyéb erkölcstan, díszítsék fel bár a legszebb jelzőkkel vagy eredeztessék a legbölcsebb ember agyából és a legjobb ember szívéből, ha ereje nem az absolutum tekintélyéből, hanem csak a mi belátásunkból van; ha ellenőrzője nem a mindentudó Isten, hanem a keveset tudó s önmagával szemben a feloldozásra mindig kész em er csak „üres kártyavár, amely a szenvedély első fuvalmára összedül“. — Isten nélkül súlytalan és erőtlen minden moralizálás. S ez a megállapítás nem a folyton új elméletekkel diadalmaskodó filozófiának a produktuma, hanem — miként alapja: az Isten-hit — az emberi természetnek örök sajátja és követelése. Épen ilyen szilárd a másik nevelési elv is. Amiként ugyanis a vallásosság nem szerzett járuléka a léleknek, hanem legsajátosabb lényege; nem kedvtelése, hanem éltető eleme; nem a megszokásnak gyakorlata, hanem az örökéletnek forrása: azonképen a fajnak, a nemzetnek, a hazának szeretete is a léleknek természetes ösztöne, egyben a földön élésnek szükségszerű feltétele. Természetes ösztöne, mert itt a földön fajok szerint összetartó, a fajon belül egymást védő, más fajokkal szemben az öldöklésig menő ellenséges ember-csoportok sorakoznak egymás mellé; s amennyire az emberi ész a jövőbe láthat, a nemzetekre való elkülönülésnek ez a szüksége nincs elmulóban, keserű cáfolatául a világpolgárság és nemzetköziség utópisztikus ábrándjának. De épen ezért létkérdés is a faj- és honszeretet minden nemzetnél, de legfőképen nálunk, magyaroknál. Nemcsak geográfiai helyzetünk miatt, melynek siralmas állapotát szenvedjük, de még inkább annak a tervszerű egocentrikus világnézeti törekvésnek, igazában
