Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1926
9 mintegy szétfoszlani; mert míg a gondtalan, nem akarom mondani gondatlan gimnazisták az élet bajaival mitsem törődnek, addig az egyetemi hallgatók ezekkel a gondokkal már kezdenek foglalkozni. Az elemi iskolás kisfiúnak, amikor a nyolc osztályú gimnázium első osztályába feljut, kezd érzése s, hogy úgy mondjam, életfelfogása is megváltozni. A diáktársi szeretet és a barátság érzése kezd bennök megcsillanni, .megnyilatkozni. Erre magam is például szolgálok, Parvista koromban, mert akkor az első osztályú gimnazistákat így hívták, tehát parvista koromban egy fekete fiú, neve Lajtos Géza, sokszor bosszúságomra, de kétségtelenül diáktársi szeretettel és barátsággal, ámbár még mindig félig-meddig gyermeki rajongással, szerette füleimet csókolgatni, ezelőtt 72 esztendővel. Ámde a jó Lajtos Géza közel három évtizeddel ezelőtt mint ezredes meghalt. Amint tehát mondottam, az értékes diáktársi viszony kedves emléke voltaképen csak a gimnáziumi élethez fűződik. Ezért alapították öt évvel ezelőtt gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, gróf Zichy János volt kultusz- miniszter és a nemzetgyűlés akkori elnöke, Gaál Gaszton a ciszterci, tehát a gimnáziumi diákszövetséget. Még egyet. A filozófiai megfigyelésen alapuló axiómaszerű tétel semmire és senkire sem alkalmazható találóbban, mint a diákságra, különösen pedig az öreg diákokra, amely szerint az ó évekből lesznek azok a régi jó idők, amelyekből csak a kedves emlékek térnek vissza, de a rosszak nem. De már végzek, nehogy az én kedves diáktársaim engem a senex garrulus, a fecsegő öreg címmel tiszteljenek meg. Én tehát, édes jó Diáktársaim, Benneteket szeretettel csak arra kérlek, hogy a diáktársi összetartás, szeretet, barátság és az életben, kart-karba fűzve, egymás kölcsönös támogatásának eszméjét kebletekben híven ápoljátok. Ezt kérve, díszközgyűlésünket ezennel megnyitom. Ezután Breznay Imre számolt be a Diákszövetség eddigi munkájáról magvas, acélos erőt, rendíthetetlen tetterőt csillogtató beszédében: Méltóságos és Főtisztelendő Fővédnök Úr! Mélyen tisztelt Diszközgyűlés! A berlini »Neues Museum« előcsarnokában hat nagyméretű falkép látható, amelyek mindenike a világtörténelem egy-egy nagyfontosságú mozzanatát örökíti meg történet-filozófiai szellemben. Kaulbach Vilmosnak e nagyhírű alkotásai közül az egyik a »Húnok csatája« s azt a titáni harcot ábrázolja, melyet a Catalaunumi-síkon 451-ben vívott Attila a Nyugatrómai Birodalom seregeivel. E páratlan méretű csatáról, — melyet különben Kézai Simon krónikája, a »Cronica Hungarorum« is részletesen jegyez föl, — azt tartotta a néphit, hogy hajnaltól késő éjszakáig vívták, sőt az elesettek lelkei éjjel tovább harcoltak a levegőben. A mai kornak kiszáradt lelkű embere lekicsinylő kézlegyintéssel intézi el a régi idők gyermekes hiszékenységét, mely föltételezi, hogy a lelkek tovább harcolnak, mikor elszállottak a fegyver által elpusztított testből. Pedig
