Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1912
Tartalomjegyzék
23 igazsága ölt benne testet, egy minden idők népeinek szóló nagy tanulság: Minden nemzet akkor hal meg, ha megásta sírját. Ezt példázza a római birodalom feloszlásának feltüntetésével Teleki László megrázó tragédiája, a Kegyenc. Ezt példázza hasonló jellemző erővel, csakhogy nagyobb művészettel Herczeg tragédiájában Bizánc szörnyű végzete. Már a Pogányok című regényében elárulja a költő, hogy képzelete szívesen foglalkozik a keletrómai birodalom fényes fővárosával. Elmondja ebben, hogy Csanád ispán lánya, Angyika, a Porfirion palota udvarhölgyei között teleszívta ifjú tüdejét a hanyatló kultúra aranyködös, mámorító párájával s itthon is meg-megjelenik epedő lelke előtt a császári Bizánc mosolygó, enyhe alkonyának képe, amint bíborszínű pára borul a platánokra és a lehúnyó nap megcsókolja az Aranyszarv márvány palotáinak kupoláit. Ugyancsak Angyi- kával beszéltet a szent császárról, aki bent él a palota-labirintusok titokzatos méhében, s mikor megjelenik a nyilvánosság előtt, mindenkinek le kell térdelnie, kezét szemei fölé kell tartania, mintha attól félne, hogy megvakítja a császár arcának fényessége. Azt azonban az illendőség kívánja — jegyzi meg a költő — hogy a sok förtelmesség- ről, a császári hatalomért versengők véres ármányairól, orgyilkos merényleteiről, a trónig terjedő erkölcsi rothadásról, bomlásról ne tudjon semmit. íme a talaj, amelyből később Herczeg fenséges tragédiája kinőtt. Az egykor hatalmas, de már teljesen elkorhadt birodalom összeomlását, vérbefúlásáí, a hosszú haldoklási folyamat megdöbbentő végét tárja elénk Bizánc. Az erkölcsi sülyedésnek ama rettentő posványából, amelyet ez a név a világtörténetben jártasok emlékezetében felidéz, káprázatos fénnyel ragyog ki az utolsó császár eszményi alakja. Bizánc utolsó napjának, 1453. május 29-ikének története játszódik le előttünk a császári palota tróntermében. A darab kezdetén a márványfalakat diszítő mozaikképeken a reggeli verőfény csillog, a végén meg a várost emésztő tűz vonja vérszínbe a sötét égboltozatot. Tehát minden mesterkedés, minden erőltetés nélkül, szinte egész véletlenül eleget tesz a költő még a hely és idő-egység törvényének is, amelyet a cselekmény egysége mellett Aristoteles nevében követelt egykor az új-klasszicizmus műbölcselete. (Erre különben a Kéz kezet mos is szolgáltat példát.) A nagy napkeleti hódítónak, Mohamed szultánnak ágyúi döngetik Bizánc falait. A város már alig-alig állja az ostromot; a hőslelkű Konstantin császár egy maroknyi genovai zsoldos élén kétségbeesett erőfeszítéssel harcol a falakon. Ezalatt a szétfutott görög légiók katonái a csapszékekben várják, hogy mit hoz a holnap, — a birodalom előkelőségei, a trón támaszai pedig nevetségesnek tartván az antik hősöket parodizáló császár erőlködéseit, szintén nem hajlandók a város romjai alá temetkezni csak azért, hogy majdan a kró-
