Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1911
Tartalomjegyzék
21 révén valósággal a magyar kultúra ünnepévé lett. Az egész ország figyelme ráirányult kiváló egyéniségére és áldásos tevékenységének eredményeire. Mikor Zirczen 1908. április 19-én, husvétvasárnapján, szívéhez legközelebb álló barátjának, Hornig Károly báró, veszprémi püspöknek oldalán az Úr oltárához lépett, hogy aranymiséjét bemutassa, a pápával és az apostoli királlyal élükön a kormány tagjai, egyházi és világi előkelőségek, törvényhatóságok, az elismerés és rokonszenv legszebb megnyilatkozásaival árasztották el. És ez a szép ünnepnap még mindig nem jelentette munkásságának határkövét. Bár a magas korral együttjáró testi gyengeséget egyre jobban kezdte érezni, közben-közben komolyabban is betegeskedett, a munkában pihenést nem ismert; csak a miatt érzett olykor levertséget, hogy nem tehet már annyit, amennyit szeretne. Mikor szerzetes fiai főrendiházi taggá való kineveztetése alkalmából üdvözölték, ezt a következő, igen jellemző szavakban köszönte meg: „Nagyon jól tudják Krisztusban kedves Fiaim, hogy mindenkor iparkodtam megfelelni a kötelességeknek, melyek reám, mint rendünk igénytelen főnökére nehezednek. De abban a nézetben vagyok, hogy ez a kötelességteljesítés még nem olyan érdem, mely kitüntetésre méltó lenne. S ha most mégis a külső világ részéről is kitüntetésben részesülök, azt hiszem, ebben részök van a rend tagjainak is, akik szintén odaadó buzgósággal s csüggedést nem ismerő lelkesedéssel iparkodtak úgy hazánknak, mint egyházunknak javára lenni. Azért most, midőn szíves jókívánataikat megköszönöm, arra kérem egyúttal önöket: támogassanak továbbra is szeretetökkel és ragaszkodásokkal a munkában, mely roskadozó vál- laimra nehezedik, mert hiszen most már csak így felelhetek meg azon kötelességeknek, amelyeket magamra vállaltam, mikor a rend érdemesnek tartott arra, hogy fejévé válasszon.“ Ám szerzetes fiai tanúságot tehetnek róla, hogy akit atyjokká tettek, s aki egyúttal időfolytán Nesztorukká is lett, ha testben eltörődve is, de szellemi képességeinek teljes birtokában mindvégig példaképük maradt a kötelességteljesítésben. Székhelyéről csak akkor távozott el, mikor a rend ügyei a fővárosba szólították, vagy hivatalos látogatásait végezte az egyes rendházakban, plébániákon és gazdaságokban. Otthon minden ideje az imádság és munka között oszlott meg. A közös imádságról még legkedvesebb vendégei kedvéért sem maradt el; inkább rábízta őket ezen időre valamelyik fiatalabb rendtagra. Úgyszólván egész élete az oratóriumban és írószobájában folyt le. A szabadba alig ment ki; az apátság szép parkját többnyire csak akkor látta, mikor gondolataiba elmerülve az ablaknál állott. Betegségét is nagyban előmozdította az, hogy az egészséghez elkerülhetetlenül szükséges testmozgást is elmulasztotta. Arra is nehezen volt rábeszélhető, hogy legalább a folyosón sétáljon egy-egy félórácskát. A nap legnagyobb részé-
