Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1909
Tartalomjegyzék
26 nos részében az Erkölcsi nevelés fejezetének ez a mondata is: „A népiskolának még oktató munkája is csak akkor lehet sikeres, ha a nevelés párhuzamosan halad vele, mert a tanulás is az akarat energiáján fordul meg. Azért a népiskola épúgy nevelő, mint oktató intézet, és nevelő s oktató feladata el nem különíthető egymástól.“ S mert a középiskola nemcsak valamelyes ismerettel ellátott elmét vár a népiskolától, de — s ez talán még fontosabb — akarni s magán uralkodni tudó lelket is, mielőtt az értelmi nevelésről mondanám el szerény és, hitem szerint, javunkra irányuló véleményemet, egy-két, a tanítás sikerének feltételéül tekinthető, régi gyakorlattal igazolt körülményre hívom fel a szülők s tanító-munkatársaink szíves figyelmét. Jól tudom én azt, hogy a gyerek csak gyerek, s hogy a 9—10 éves csemete csak épen hogy kinőtt az édesanyja öléből. Azt is jól tudom, hogy mindenen inkább jár az esze, mint azon, hogy „non scholae, séd vitae discimus,“ s hogy, „ha nem dolgozunk, talán majd nem is eszünk.“ Sajátom az az általános tapasztalat is, hogy a legtöbb kisgyerek, ha szorgalmasan tanul is, ezt nem a jövőjére irányuló tudatosságból és számítással teszi, hanem legtöbbször merőben szuggesztiv okokból. Teljesen céltalan is volna efajta komoly érvelésekkel és bölcselkedésekkel hatni a gyermek akaratára, hogy szorgalomra ösztökéljük, hisz az akarat csak azt követi, amit az értelem helyesnek felismer, már pedig kis gyerek ilyen belátásra képtelen. De a tapasztalat azt is igazolja, hogy e fokon az érzelmi motívumok kihasználása legtöbbször meglepő eredményeket szül. A gyermek, aki csak a szokásos „tanulj“ parancsszót hallja a nyomában járó fenyegetéssel, vagy épen az oktalan büntetés fájdalmát érzi, míg ez értelmi fokon egészen közömbös marad „a tudni vagy nem tudni“ haszna —, illetőleg kárával szemben, a szülői szeretetnek s e szeretet viszonzásának tettre kényszerítő érzésében minden okoskodás nélkül meghozza a legnagyobb áldozatot, az engedelmességet az iránt, akit szeret. S a nevelő-tanításnak épen erre van legnagyobb szüksége. Az engedelmesség a saját akaratnak alárendelése; benne van a más óhajának teljesítése iránt való készség, mely szüli a szorgalmat, neveli az ambíciót, a kijelölt s átértett célra leköti a figyelmet s egészében eredményezi a tanulást. Mi más ez, mint amit a pedagógia nagy általánosságban fegyelmezésnek nevez? Egyáltaljában nincs szándékomban, hogy a következőkben arról a fegyelmezésről beszéljek, amit a tanítással szemben nevelésnek is szoktak nevezni, amelynek feladata az erkölcsi akarat fejlesztése, a lélek irányítása, egyszóval a jellemképzés. Ami tiszteletreméltó tanítóink e tekintetben bővében lehetnek a kipróbált életelveknek. Én egészen másfajta fegyelemre gondolok itt. Arra a külső fegyelemre, melyet Herbart az erkölcsi fegyelmezés Zucht elnevezésével szemben Regierung-nak mond, aminek feladata sem több, sem kevesebb, mint azt a külső rendet meg-
