Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1908
Tartalomjegyzék
15 Először is szilárd eszthetikai alapra kell helyezkednie. Az önkényes, korlátoltság szülte szabályok lenézése nem lehet egyértelmű az emberi természetben mélyen gyökerező, egyetemes, örök törvények elvetésével. Ám jó, magyarázzon a kritikus; tegyen félre minden elfogultságot, mikor bele akarja magát teljesen élni az író sajátos világába. Ne ítéljen soha valami neki tetsző, előbbi tanűlmányaiból leszü- rődött irodalmi eszmény szempontjából. Ne essék olyanféle hibába, mint a különben becsülésünkre minden tekintetben érdemes Toldy Ferenc, aki a klasszicizmus hagyományaival teljesen szakítani nem tud s az „odi profanum vulgus“ fenséges, de hideg magaslatáról leszálló, a népies gondolatvilágot és kifejezésmódot uralomra juttató költők iránt már elfogúlt. Az a körülmény azonban, hogy semmiféle irányt nem akarunk kötelezőül rátukmálni az íróra, nem jelenti, nem jelentheti, hogy minden tekintetben elnézők legyünk vele szemben. Eszthetikai szempontból mértékegységűi kell mindig vennünk a valóság és annak kellő eszményítése iránt való érzékét. Bármennyire tágítsuk is az eszthetikai értelemben vett gyönyörködtetés, határait, az undorítót föltétlenül ki kell zárnunk a költészet tárgyköréből. Mindenekfelett óvakodnunk kell attól, hogy — mint az impresszionisták teszik — a szépség fogalmát teljesen azonosítsuk a tetszés fogalmával és így az irodalmi termékek eszthetikai jogosultságát tisztán a siker fokmérőjével mérjük. Az ilyen elvet szolgáló kritika rovására írható nagyrészt az a circulus vitiosus, hogy „a közönség rontja az írót, aki az ízlés követelményeihez kénytelen alkalmazkodni, viszont az író rontja a közönséget, mert értékes szellemi táplálék helyett haszontalan, sőt káros ínycsiklandozó csemegékkel kedveskedik neki.“ Nagyon elemi követelmény, melyről a „ritka hangulatoktól átre- zegtetett zsenik“ kedvéért sem mondhat le a kritika, a kifejezések érthetősége és bizonyos rendszer az eszmék sorakozásában. Az eszmék ködösségében, zűrzavarában, bizarr kapcsolatában tetszelgő szimbolizmust egyszerűen excentrikus, talán épen beteg lelkek hóbortjának tartjuk. Az affektált, csinált stílust, az egységes szerkezet hiányát, a befej ezet- lenséget, stb. mindig teljes joggal rójja meg a legmodernebb felfogású kritikus is. Az igazi, személyes stílus sohasem csinált, erőltetett; abban az író magát adja keresetlenséggel, minden számítás, feltűnés nélkül, ami azonban nem ellenkezik a magasabb, nemesebb becsvággyal. Kiválóbb elbeszélőink szebbnél-szebb példáit nyújtják ennek. Az eszthetikát és erkölcsiséget egyaránt érinti az a fontos kérdés, hogy minő érzelmeket kelt bennünk valamely irodalmi termék;? Vájjon lényünk nemesebb vagy alsóbbrendű részére számít-e? Ez nemcsak a morál, hanem a művészet kérdése is. A művészet az erkölcsiségtől elválaszthatatlan: sohasem karolhatja fel azt, amit emez undorral utasít vissza. Egy jeles francia eszthetikus, Montégut Emil szerint az
