Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1908
Tartalomjegyzék
16 erkölcsiségen ejtett sebek mindig a művész közepességéről tesznek tanúságot.1 Vannak, akik az erkölcsi alapon álló komoly kritika hitelét azon váddal szeretnék tönkre tenni, hogy az a művészet érdekeit feláldozza holmi képmutató erkölcsiség és illem érdekeinek. Ezzel szemben bátran állítjuk, hogy nehéz volna meghatározni, vájjon az erkölcstelen irodalmi termékekben az erkölcs szenved-e többet, vagy a művészet? A naturalista regényírók meg a nyomukban járó dekadensek, kik az eszményített bűnt fogadják el alapúi s a világ romlott felfogásának akarnak hízelegni, azt akarják szentesíteni, ezzel nemcsak az erkölcsiséget tapodják sárba, hanem a művészet lényegétől elválaszthatatlan legelemibb követelményeket is. Termékeiket tehát, mint irodalmi mértékkel nem mérhetőket, már csak ezért is meg kell bélyegeznie a templom ajtajában őrtálló lelkiismeretes kritikusnak. Akik a sárban fetrengnek, azokat sohasem fogjuk magasztalni, mint „jeleseinket a veristaságban.“ Még ha a l'art pour art elvét fogadnék is el és azt hirdetnők, hogy a művészetnek nem feladata a morált szolgálni, akkor is vallanunk kellene, hogy ellenkeznie vele azért mégsem szabad. Az írásművészet legnagyobb mestereinek példája legalább erre oktat bennünket. Itt azonban ismét egy nagyon fontos kérdést kell tisztáznunk. Mi teszi az irodalmi terméket erkölcstelenné ? A dolog annyival fontosabb, mert jól tudjuk, hogy az időölő, szórakoztató olvasmányok között mennyi erkölcsös mezbe öltözött terjeszti napjainkban az erkölcsi sülyedést. Sokan azt hiszik és azt vallják, hogy csak az író tendenciája : a legyőzött bűn és a nevetségessé tett erény immorális. Mi nem fogadjuk el ezt a tanítást, mert a cél sohasem szentesítheti az eszközöket. Zolának sok felhalmozott fizikai meg erkölcsi ocsmánysága sohasem találhatja mentségét az író morális tendenciájában. Megengedjük, hogy vannak az erkölcsi mérlegelés szempontjából fokozatok és így az az irodalom legteljesebb lealjasítása, ha az író célja tisztán az érzékiség ingerlése, mint pl. ezt a modern dekadens íróknál látjuk. Azonban nemes becsvággyal dolgozó író sem kerülheti ki a józan kritika megrovását, nem számíthat kíméletére, ha pl. az emberi szenvedélyek hű festésénél csak kizárólag a pszichológiai szempontot érvényesíti, az erkölcsiség alapelveit pedig figyelmen kívül hagyja. Sérthetik az erkölcsi érzéket a durva kifejezések is. Jellemzetesség kedvéért sokat megengedhet magának az író, a túlfinomúlt érzékenységre, affektált finnyásságra nem kell tekintettel lennie, azonban vannak az illemnek korlátái, amelyeket soha át nem léphet. E tekintetben nem igen hivat1 Fekete Mihály A legújabb francia szépirodalom és a francia kritika. B. Sz. 1860. X. k. 222. 1.
