Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1908
Tartalomjegyzék
12 amelyből származik, a koré, amelyben él és a környezeté, amelyben fejlődik.1 Ez a race, milieu és moment elmélete, s különösen mint ennek apostola lett híressé Taine az emberi gondolkodás történetében. Igaz, hogy a feltétlen bizalmat ezen elmélet mindhárom ágát illetőleg nagyon megingatta már Taine mesterének, Sainte-Beuve-nek tiltakozása s még inkább az utána következő kritikai vizsgálódások. Ami épen a hírhedt milieu-elméletet illeti, rá irányították a figyelmet az irodalmak történetének számtalan példájára, amelyek világosan mutatják, hogy miként fejlődik mássá és mássá az író ugyanazon környezetben is, saját egyéni képességeinek megfelelően. Nem is ennek a sokat emlegetett elméletnek lehet tulajdonítanunk, hogy Taine hatása még ma is uralkodó, hanem egyenesen annak, hogy utat mutatott a kritikának az esztheti- kai, de különösen az erkölcsi alapelvektől való függetlenítésére. A felébredt erkölcsi érzék ellenhatása nem maradt ugyan el, azonban a moralista irányú kritikával szemben egyre nagyobb hatással emelte fel szavát a Taine hagyományaiban gyökerező, azokat továbbfejlesztő impresszionista kritika. Az írók egyéniségének megbecsülése és az egyéni sajátosságoknak bizonyos határig tett engedmények, mint láttuk, előbbre vitték, fejlesztették a kritikát. Az elvi korlátok teljes lerombolásával és az ítélkezés jogáról való lemondással azonban már a kritika név is szinte olyan „lucus a non lucendo“-féle elnevezéssé kezd válni. Azokban pedig, akik a „hypergeuiális“ egyéni szeszélyeknek hódolva, csak a hóbortban, az ért- hetetlenségben, kirívó excentricitásokban és minden józanság lábbaltapo- dásában keresik és találják fel a szellemi kiválóság ismertető jeleit, már leghalványabb nyoma sincs a kritikai szellemnek. Ezek például megértik és bámulják a költőt, mikor „szeretetének, gyűlöletének egész örvényét, ólmos délutánjait, nehéz bakacsinba vont éjszakáit, püffedt szemű hajnalait, a csodás azurország — az élet — messzeeső nagy és szép tájait“ akarja két rím közé szorítani. Az impresszionista kritikus megérzi, hogy milyen lelki megrendülés, a mély léleknek micsoda önmagát romokba döntő viharja nyilvánul meg abban, ha a modern költő folyton ezt a szót ismétli „fekete, fekete, fekete.“ Ha mi ezt nem értjük, akkor azt ürüljük el szerinte, hogy csak olvastuk, de nem hódítottuk meg a költeményt pontról-pontra, rezgésről-rezgésre, zokogásról-zokogásra. Különben is, ha nincs értelme, amit a költő mond, vájjon baj ez a hypermodern kritikus szemében ? Mikor a művész „az izgalmas, mámoros, ráhibázó“ munkát végzi, mikor „egy új megegyezési folyamatot indít meg ember és ember között, vagyis maga között és közöttünk olyasmik felől, amiket egyelőre csak hanggal, szóval, kézzel-lábbal, rímmel, zengéssel, százféle 1 Egészen természetes, ha Taine, tagadván a szabadakaratot, a felsorolt tényezőknek nem hatásáról beszól, amit mi is elfogadunk, hanem azok termékének nevezi az embert.
