Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1906

Tartalomjegyzék

13

Egyre épít s egyre rombol, de rombolása nem megsemmisítés, hanem alkotás, teremtés: végeredményében az emberiség fejlődésének feltétele.

így a theoria. Igazolja a valóság szemlélete. Értekezésünk célját szolgálva, a dolog világossága kedvéért, két ellentétes példára fogok hivatkozni.

A középkornak uralkodó eszméje a vallás. Ideálja: a szent. Tárgya s egyben célja: Isten. Ő az az egyetlen fényforrás, melyből éltető erejét kapja irodalom, tudomány, művészet, gondolkodás, érzés, Ítélet, ízlés, egy szóval maga az élet. Ennek bélyegét hordja magán minden. A középkor emberének szemében a világ, a föld elvész. Nem látja az éltető napot, nem a kék eget, a ragyogó csillagokat; nem hallja a dalos pacsirta énekét, a vadgalamb búgását, a fülmile csattogását; nem érzi a virág illatát, nem élvezi a föld gyümölcseit, csak önmagába mélyed, a föld szépeiről s javairól alkotójokra, a mindenség urára, az Istenre veti tekintetét. Csak az ő országát szereti, csak az ő szeretetét keresi. Amit tesz, amit alkot, nem a maga javáért teszi, szeme előtt csak Urának, Teremtőjének dicsősége és dicsérete lebeg. Neki ajánlja mindenét, neki szánja minden gondolatát, minden érzését, minden cselekedetét. Alkot, teremt nagyokat, fenségeseket, méltókat a legnagyobbhoz, a legfenségesebbhez: hatalmas dómokat s fenséges époszokat a művészet, vaskövetkezetes filozófiát a tudomány terén, keresztény családot, keresztény társadalmat az életben. Az ő nevében trónol a pápa, az ő dicsőségéért uralkodnak a felkent császárok s királyok, az ő szolgálatára, imádására élnek az alattvalók. Az egyik fegyvert fog a szent föld szent ügyéért, a másik végnélküli kódexekben veti a betűt, a harmadik templomot, iskolát, kórházat épít, omnia ad majorem Dei Glóriám! Valamennyien „kiüresítik“ magokat. Lakóhelyük, a föld „vallis lacrymarum“, lakói zarándokok, a siralomvölgyének ideig-óráig birtokosai. Imádkoznak, vezekelnek, böjtölnek, búcsúkat járnak, betegeket látogatnak: „ut in omnibus glorificetur Deus“. Önmegtagadásukkal, önfeláldozásukkal a legideálisabb hősök lesznek s valósággal eseng- nek az erény után. Isten eszméje él a magános és nyilvános életben s a szigorú erkölcs tisztasága, fénye ragyogja be a palotákat s kunyhókat egyaránt. S ez a középkori ember boldog volt, boldog zavartalan, kételytől mentes hitében, mert csak szive vonzalmát követte, de kutató, csalódó, tévelygő esze nem háborgatta.

Ez az egyik példa. A másikat az újkor két első századából veszem s bevezetésül csak azt ismétlem, hogy a képet, melyet ez új korszak felfogása és érzése vetít elénk, hosszú, lassú vajúdás előzte meg. Mi kész állásában szemléljük.

Az újkorban a középkornak ez az eszményi felfogása mindegyre kezd halványodni. Az újkor emberének eszménye többé nem a szent, hanem a tudás; tárgya a természet, minden szépségével, maga az élet;