Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
23 mi nem ? De liogy még szembeszökőbb dolgot említsek, gondoljunk csak Jókainak Petőfivel való viszonyára, amelyről szintén oly gyakran megemlékezik. Azt tudjuk, hogy barátságuknak harag vetett véget, békejobbot az életben nem is nyújtottak egymásnak soha. Jókai csak a másvilágra küldözgette költőtársa után az engesztelés szózatait. De egyszer csak eszébe jut, hogy tulajdonképen mégsem váltak ők el búcsúvétel meg kibékülés nélkül. Elmeséli hogy utolsó találkozásuk a szabadságharc tartama alatt Pesten, egy lakoma alkalmával esett. 0 felköszöntőt mondott azokra, akik az önvédelmi harcban még el fognak esni. Petőfi e szavakkal koccintotta poharát az övéhez : „Köszönöm pajtás, hogy értem is ittál!“. Ezt Jókai mint hiteles tényt adja elő, rácáfolván vele mindarra, amit előbb, a nagy napokhoz közelebb eső időkben elmondott. Lehet, hogy így szeretett volna Petőfitől elbúcsúzni és fantáziája elhitette vele, hogy így is történt a dolog. Ezzel Jókai fantáziájának szerepét a kor rajzolásában, úgy a történeti múltat, mint saját korát illetőleg, nagy vonásokban feltüntettem. Lássuk most már közelebbről azt, amire úgy futólag Korponainé alakjánál is rámutattam: személyeket jellemző eljárását. Ezt az eljárást röviden e szavakkal szoktuk jelezni: túlságba vitt eszményítés. Eszményítésen általában a művész amaz eljárását értjük, hogy nem másol a valóságból, hanem céljához képest szabadon bánik anyagával. A valóságot azzal, hogy bizonyos eszme szempontjából elhagy belőle, meg hozzá ad valamit, tökéletesebbé teszi, megszépíti. Amiképen a művészetek egy ága sem, úgy a költészet sem lehet el eszményítés nélkül. Nem a valót adja, hanem annak „égi mását“, mint Arany János mondja. Az újabban lábrakapott irányzatok, a durva reálizmus és végletei: a naturálizmus meg a verizmus bizonyítják, hogy ideálizálás nélkül mindent el lehet érni, csak igazi, a szó szoros értelmében vett költői hatást nem. Azonban az eszményítés terén is vannak a költői fantáziának bizonyos korlátái. A túlságos eszményítés a valószínűség rovására történik, megfosztja a dolgokat minden belső, reális valóságuktól. Ez már nem megszépítése, tökéletesítése a valóságnak, hanem meghamisítása. A költői alkotások örök törvénye a valószínűség. Az irányzat, amely ezt szolgálja s így a helyes középutat tartja meg az ideálizmus meg reálizmus végletei között, ideál-reálizmusnak nevezhető. A költő, akit ezen elv irányít, a mindennapi élet aprólékos viszonyainak, a létért folytatott kicsinyes küzdelmeknek hű rajzolásában sem tapad egészen az anyaghoz, hanem tud áldozni a felemelő, lényünknek nemesebb tartalmat adó eszmények kultuszának. Jókai legfényesebb alkotásaiban, legsikerültebb alakjaiban ez az ideál-reál elv van megtestesülve. Ezen alkotásai elsősorban kisebb, hazai tárgyú novellái; alakjai közűi pedig az ezekben előfordúlókon kívül, legtökéletesebbek nagyobb alkotásainak mellékalakjai. Mert általában kimondhatjuk, hogy nagyobb
