Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1905
Tartalomjegyzék
24 alkotásaiban, íőszemélyeinek jellemzésében, fantáziája mindig a túlzó, hamisító eszményítés végletei felé ragadja, s bár szóval reálistának vallja magát, valójában sohasem az. Igaz, hogy egyik-másik regényének morálja, továbbá rikítóan kiszínezett érzékies részletei — amint már emlitettem, — csakugyan a francia naturálistákra emlékeztetnek bennünket, azonban „személyei tulajdonképen csak a reálizmus jar- gonját beszélik, — lelkűkben a költői nagyzás szelleme él“. (Péterfy.) Jókai igazi emberi jellemeket alkotni igen ritkán tud, — nagy regényeinek főhőseiben pedig soha. Személyei többnyire csak színészek: játszák azt a szerepet, amelyet reájuk bízott. Sajátságos, feltűnő, bámulatot keltő jelmezekbe vannak öltöztetve. Semmi közük az igazi emberi természethez, amely fényből meg árnyékból, jótulajdonságokból meg gyengeségekből, erényekből meg bűnökből van gyúrva. Jókai nem igazi emberekben, hanem angyalokban meg ördögökben leli kedvét. Mintha csak ellenszenvvel viseltetnék minden iránt, ami természetes: azon alakjait is hamarosan elrontja, amelyeket kezdetben egészen helyesen jellemez. Épen ebből érthető azután meg, hogy azon alakjai, amelyekkel rövidebb ideig foglalkozik, amelyeket tehát nem ér rá elrontani: mellékszemélyei, meg kisebb műveinek szereplői, sokkal természetesebb, művészibb alkotások, mint nagy regényeinek dédelgetett, sok szeretettel, nagy igyekvéssel rajzolt hősei. Sohasem nagyobb művész Jókai, mint mikor egy-egy komáromi vagy debreceni polgárt, egy-egy jókedvű táblabíró urambátj^ámat, parasztasszonyt, régibb módi nemzetes asszonyt vagy kisasszonyt rajzol egy-két vonással. Könnyebb megértés kedvéért lássunk csak néhány példát ezekre a jellemzésbeli túlzásokra, szertelenségekre, képtelenségekre. Néhány típust választok ki e célból a tarka sokaságból, lehetőleg olyanokat, amelyek legalkalmasabbak arra, hogy szinte rajongással töltsék el az ábrándos fiatal olvasók lelkét. Vegyük például, a Fekete gyémántok hősét, Berend Ivánt és sorozzuk egymás mellé ama jellemvonásait, amelyek a regény folyamán — mindegyik épen a legalkalmasabb helyen, a leghatásosabb módon, — megnyilatkoznak. Jókai semmit sem törődik azzal, hogy összeillők-e ezek, vagy nem ? Mi vizsgáljuk őket ebből a fontos szempontból. Berend Iván először is gazdag bányatulajdonos és gyáros; a munka embere, nagy természettudós, aki heteket tölt bányájában, szemei szinte elszoknak a napvilágtól. E mellett valóságos szent ember. Gazdag létére egy kis szűk szobácskábán lakik, akárcsak egy pusztaságban volna, ahol az élet minden kényelmét nélkülöznie kell. Nem akar semmi tekintetben sem különbözni egyszerű munkásaitól: szalmazsákon hál, mint azok és élete sem különb azokénál. Nem kell neki a nagyvilágból semmi: valóságos magába vonúlt remete. Világos a költő célja. Azt akarja feltüntetni, hogy mily nagy a tudomány hatalma, mennyire képes uralkodni az ember lelkén, mennyire le tudja foglalni magának.
