Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
83 és Szabó Rudolf V., víg szavalatáért Makó Endre VII. o. tanulók részesültek az Önképzőkör egy-egy (lrb tíz kor. arany jutalmában. A kör a Katliolikus Szemlét, a Magyar Szemlét, az Új Időket, az Ország-Világot, a Vasárnapi Újságot, a Természettudományi Közlönyt, a Zászlónkat (2 péld.) és a Tanulók Lapját (2 péld.) járatta, amelyek közül minden osztály számára meg volt határozva a maga folyóirata. Az Önképzőkör hazafias kegyelettel ülte meg okt. 6-án az aradi vértanúk emlékezetét. A díszgyülést a vezető tanár következő szavai nyitották meg: Kedves Ifjak! Az ősz bágyadt napsugarával és gyakorta elborúló egével, sárgáié, hulló leveleivel meg a letarolt mezőkön átsívító hideg szelével minden ember kedélyvilágára nyomasztólag hat, mert egész természetszerűleg felkelti az elmúlás, az enyészet, a halál gondolatát. A kerti halasztón zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél! (Vajda János.) Ám mikor a változó év meghozza ezt a hangulatot, akkor egy nap nekünk, magyaroknak, még másféle húrokat is megrezget szívünkben : húrjait a borús, fájó emlékezetnek azokra, kik „nyugosznak immár dúló csaták után!“ Visszaálmodjuk a múltat, s ez alkalommal nem a dicsőségét, hanem a gyászát. A természet hervadása eszünkbe juttatja, hogy volt a magyarnak egy ősze, mely után alig mert várni, alig mert reményleni új tavaszt. A „terepélyes nagy fa“ a haza fája, tépett lombjaival villámtól sújtottan, csonkán állott, a fejszét már gyökerére tették s megszólalt felette a holló szívdermesztő jóslata: Hej! keserves a mi rád vár, Pusztúlás fog érni, kár, kár, Terepélyes nagy fa! (Tompa.) Ebben a szomorú esztendőben nem örült, nem tudott szívéből örülni a gazda a természet ajándékainak, melyeket oly bő kézzel osztogat a hervadás időszaka. Valahány szüret, mintha mindmegaunyi tor lett volna. Míg azelőtt Pezsegett a szív, szólott a hegy Milyen vígan, s milyen nagyot! addig most A hegy hallgat, a szív szenved, A lópor elfogyott! (Gyulai.) Igen, a nagy éjszakában, a csíllagoltó sötétségben gyászolt, vérzett minden magyar szív. De nem volt elég, hogy lenyugodott a magyar szabadság napja. Nem! „A nap vértóba szállt, vérszagra gyűlt az éji 6*
