Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1904
Tartalomjegyzék
III. Már az eddigiekben is rámutattam arra, hogy mikor a költészetet általánosságban sorvasztó materializmus és közelebbről a színpad alakító hatását vizsgálhatjuk, akkor tulajdonképen a dráma természetes fejlődésének folyamatát ügyeljük meg. Nem az akadémikus szabályok egyszerű mellőzéséről és lenézéséről van itt szó, hanem a szerves fejlődés tüneteiről; oly folyamatról, amelyet megakasztani nem lehet, amellyel szemben tehát hiába hirdeti a hagyományos, szerintünk tisz- tűltabb elmélet a régi nyomokra való visszatérést. Nem beszélhetünk tökéletesedésről, haladásról, hanem egyszerűen továbbfejlődésről, aminek a tudományban evolúció a neve. Ezt a szót Brunetiére, a nagy francia kritikus, honosította meg az irodalomtörténetben.1 Az evolúció elve minden téren uralkodik és hódít manapság: a természettudományok, a bölcselet, a történelem egyaránt értékesítik kutatásaikban s haladásukat köszönik neki. Brunetiére tehát azt vizsgálja, hogy nem vehetné-e hasznát ennek az elvnek az irodalomtörténet, a kritika? Vizsgálódásainak végső eredményét abban összegezi, hogy „az összes hipotézisek közűi, amelyek az irodalomtörténetet méltóvá tehetik a történelem nevére, az evolúció a legtermészetesebb, a tényeknek legmegfelelőbb.“ A fogalom tisztázására Brunetiére éles megkülönböztetést tesz a haladás (progrés) és fejlődés (evolutio) között. Haladás van pl. az ember életében a gyermekkortól az érett korig; innen az öregségig már csak evolúció. Ez a folyamat nem más, mint ugyanazon elemek új elrendezése; módosúlása azon viszonynak, melyben az egésznek részei egymással vannak. Az evolúcióban tehát, amelynek eredménye oly egyén keletkezése, amely valamennyire különbözik faja típusától, benne van a növekedés és tökéletesedés mellett az elfajulás és visszaesés is. A köl1 Ferdinand Brünetüre jelenleg a Bevue des deux Mondes-nak szerkesztője, az Academie frar^aise tagja. Az irodalmi kutatás terén alkalmazott saját természettudományi módszerével a leghíresebb francia kritikusok és mttbölcselők: Sainte Beme és Taine mellé küzdötte fel magát. Mint kritikus először is a naturalizmus erkölcsrontó túlzásai ellen szállt síkra. Mélyreható elemző képessége és eredeti ötleteinek gazdagsága reá irányította a közfigyelmet. Mint a francia irodalmi hagyomány lelkes bajnokát s a klasszikus próza mesterét 1898-ban az a nagy kitüntetés érte, hogy a francia akadémia tagjai sorába iktatta. Evolucio-elméletét, — amely különben a maga teljességében kifejtve eddig még nem látott napvilágot, — a magyar közönséggel főbb vonásokban Szigetvári Iván ismertette meg Az irodalomtörténet elméletéről című érdemes munkájában. (95—132. 11.) Felhasználja B. idevágó, szétszórtan megjelent müveit és útbaigazító felvilágosításait. Ezen munkára támaszkodunk a következőkben. 2
