Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1900
Tartalomjegyzék
VI 64 A ferenezesek a királyi családban és a főran^úak között. A XIII. század elején a ferenezesek megjelenésével mintha új nép kezdene mozgolódni. A kor erős vallásosságának és az ébredező demokratikus szellemnek csodálatos vegyülete ez. Már a keresztes hadban közeledik a „vári sas a völgy nyálaihoz,“ de a vallásosságot a űépies elemmel csak sz. Domonkos, főleg sz. Ferencz intézménye forrasztja össze. Sz. Ferencz lesz a kornak ideálja, a mint a szegénység eszméjének szolgálatába szegődik, melyet élte végéig „kegyes úrnőjének“, „hű jegyesének“ nevez. Assisi felé irányul sokak szeme és innen indul meg azon emberáradat, mely uj szellemet terjeszt minden itt, melyet joggal „ferenczes szelleminek nevezhetünk. Hirdetői hamarosan megjelennek hazánkban is, szigorú aszkezi- sükkel erősen hatnak Árpád- és Anjouházi királyi caládunkra. IV. Béla kora szellemétől áthatva uralma elején egész kísérettel zarándokol Váradra, hogy sz. László sírja s márványoltára előtt leborulva Isten segedelméért esedezzék.*) A boldogságos Szüzet egyik oklevelében Magyarország kiváló úrnőjének, patronájának nevezi,2) szívesen adakozik az egyházaknak, „mert amit szent czélra adunk, az nem vesz el, hanem fennmarad örökké.“3) A tatárok beütése által megsebzett lelkét csapás csapás után éri. A halál elragadja gyors egymásutánban egy koporsóba temetett két gyermekét: Katalint és Maigitot. Az élet keserű tapasztalata megtanítja a királyi családot a világi szerencse, fény, pompa veszendő hiúságára és szellemét, lelkét megnemesíté, az égi dolgok felé irányítá. Ezért Írja Thuróczy 4) krónikájában IV. Béláról: „Erénynyel tele férfiú volt, kinek emlékezete, mint édes méz, oly jóízű maiglan az egész magyarság és több más nemzetség szájában.“ Az ország újjászervezésének nagy munkájában, a belső háborúkban, mikor „az ellenséges emberek konkolyt hintettek az atya- és fiú király közé,“ az egyház „mint paizs és fal állott közbe a koronának legnagyobb tisztességére.“ Ezért IV. Béla az egyház főpapjai és nagy tekintélyű szerzetesei iránt mindig odaadón viselkedett. Eleven vallá>) Fejér. IX. 1, 58—60. — 2) Fejér IV. 2. 487. — 3) Hazai Okmánytár IV. 44. ‘) Thuróczy: Chronicon. II. 86. cap.
