Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1897
Tartalomjegyzék
96 nyájaik tejével és húsával éltek. Ki tanította meg őket, hogy csatabárd- jokat ásóval, szekerczéjöket kapával, kardjokat sarlóval cseréljék fel? A szerzetesek. A VII. század elején sz. Benedek rendje Monte-Cassinóról leszállva Olasz-, Franczia- és Németországon át Eszak-Európa legfelső széléig el hatolt, sok, sok munkástól kísérve mindenütt, s erdőket irtott ki, rabló csapatok fészkeit. A földmívelést attólfogva kezdik a barbárok megszeretni, mikor, a keresztény hitnek megnyerve, a szerzetesektől látják, hogy az oltártól a mezőre sietnek, fölszentelt kezükkel az ekeszarvát tartják, vagy kapálnak, sarlóznak, mégpedig sokkal inkább a mások, mint a magok táplálására, mert ők mindent, a mi élvezetnek mondható, állandóan megtagadnak magoktól. Azért a hol csak megtelepedtek, köréjök települtek a barbárok, s akárhány kolostor egy-egy virágzó község, vagy város magjává s egy-egy tartomány középpontjává lett; St.-Denis-nek, Montreuil-nek Francziaországban, Münsteruek Westfáliának, Münchennek Bajorországban és sok, sok más nagyobb városnak ekkor és ily módon vettetett meg alapja. Sőt társadalmi szervezetét is a kolostoroktól nyerte a barbárság, sz. Benedek szabályai adván neki példát és mintát a független szabad választásra és a tanácskozásra, mint a legfőbb hatalom korlátozó eszközeire. Még bennünket is borzalommal tölt el az a kép, melyet a barbár népekről kortársaik festettek, magunk elé képzelve az óriás termetű szászokat, tágra nyitott szürke szemükkel, a herulokat, tengeri fűhöz hasonló zöldes ábrázatukkal, a pikteket, kékre mázolt arczukkal, a góthokat, alig térdükig érő s fejőkre húzott nyers állatbőrrel, a félmeztelen alánokat lobogó fehér hajokkal, melyet meszes vízzel locsoltak, a hunnokat, rövid nyakukkal s ijesztőre öszszevagdalt, forradásos ábrázatukkal — mindnyájan vad szenvedéllyel készek az öldöklésre, a rombolásra, irtózatos csataorditással rohanják meg elleneiket, mint a párducz vagy a tigris zsákmányát, s iszonyú lakomáikon a legyőzött ellenség koponyájából iszszák a tejet és a bort. Ki szelídítette meg e barbár hadakat, ki vezette rá a művelődés útjára? A megfeszített Krisztus szeretete, melylyel a szerzetesek a hősiességig, a mártírhalálig el voltak telve. Mint új Orpheusok, a szent énekek édes harmóniájával édesgették magokhoz a barbárokat s hódították meg a civilisatiónak. Az egyház, mely Nagy-Gergely pápa alatt erős szervezetté lett, nem katonák légióit, hanem éneklő és zenélő szerzeteseket küldött a barbárok meghódítására, s oly vezérek alatt, mint Ágoston és Benedek Angliában, Willibrod és Bonifácz a germán népek közt, keresztiil-kasul járták a puszta vidékeket és az erdőket, hymnusokat és zsoltárokat énekelve, melyek messze elhangzottak a síkon és a hegyek oldaláról visszazengettek. A germánok figyelve, hallgatódzva közelednek az ének forrásához, ismeretlen érzés rezdiil meg lelkűkben: lassankint elszoknak igy a bántok vért és halált hirdető énekeitől s a békés életmódot mindjobban meg-meg kedvelik. A
