Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
36 kel az iutézet tennészettárát 1866 óta folyton gazdagította, s melyekért az intézet védnöke, li álás elismerésének bizonyítékául, úgy akarta, hogy a nemes jótevő képe ott függjön gyűjteménye fölött, s növendékeink, valahányszor ráesik tekintetük, kegyeletes hálával emlékezzenek jótevőjökre mindenkor. A lepel lehullt, s meglepett kedves öreg barátunk, a mint hátra fordult, könyekig meghatva nézte egy ideig arcképét. Az éljenzés csillapultával Szvorényi még állt, hogy befejezze üdvözletét. Sajátságos révedező tekintettel nézett öreg barátjára s elváltozott hangon így szólt: „Utolsó üdvözletem s egyszersmind búcsúszóm ez hozzád, édes barátom, kit mindig nagyon becsültelek és szerettelek ; mert érzem, hogy az én időm nagyon közel van: itt hagylak nem sokára. Isten áldjon meg!“ Es szava elcsuklott és nagy csepek- ben omlottak végig halavány arcán könyei. Öreg barátját is elfogta a zokogás, csak töredezve tudott néhány köszönő szót mondani; aztán szinte leroskadt székébe e szavakkal: „Édes barátom, te búcsúztál... maradj még; mert ha te elmégy, öreg barátod is utánad siet.“ Ki lehetett volna e mélyen megrázó jelenetnek tanúja könyek nélkül! A két öreg csakugyan búcsúzott. Talán megnyílt szemük előtt egy pillanatra a jövő! Még el sem sóhajtottuk utolsó béke-óhajtásunkat Szvorényink ravatalánál, mikor kedves Öreg barátunk nemes lelke is az örök béke hona felé lebegett már. Szovorényit az említett nap reggelén, a mint egy nyitott ablak előtt átment, úgy mondta, nagyon megcsapta a hideg szél. Este már nagyon bágyadtnak érezte magát és szobájában maradt. Másnap délben, bágyadtsága szűnvén, lejött közénk, de nagyon hallgatag volt és, a mit nála soha sem tapasztaltunk, keze reszketett. Siettettük az asztaltól felkelést. Csak fogódzkodva tudott felállni székéből s nyomban rá alél- tan visszahanyatlott. Úgy emeltük ki s vezettük fel lakására. Ott azonban hamar magához tért, s mire az orvos megérkezett, akkor már derülten beszélgetett. Öreg korával járó és csak múló gyengeségnek vélte aléltságát. Azonban napok múltak a nélkül, hogy gyöngesége szűnt volna. Öt nap múlva, a mint az érkezett hivatalos iratokat rendeztem, igy szólt hozzám: „Személyesen óhajtottam megköszönni az októberi kitüntetést, de tavasz előtt már aligha mehetek Budapestre; nehogy úgy tessék, mintha az aggkor beálltával, mint a gyermek, könnyen felejtek én is és hálátlanságba süppedek, megírtam köszönetemet a ministeri tanácsos úrnak itt a térdemen (mert kihúzó-székében félig fekvő helyzetben ült egész nap mindig); másolja le, kérem és küldje el.“ Másnap a ministernek akart Írni, de már nagyon remegett a keze, lediktálta tehát szép köszönetét; egy szót sem kellett rajta változtatni. November 28-án annyira jól érezte magát, hogy ki tudott kelni székéből s négyszer-ötször végig sétált szobájában. „Csak a tavasz
