Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1892
Tartalomjegyzék
37 jöjjön meg, monda, meglássa, megint erős leszek.“ Székében elhelyezkedvén, elolvasta a hivatalos leveleket s megadta a válaszra nézve utasítását; aztán a mellette feküdt könyvek vagy hírlapok valamelyikéből olvasgatott. December 3-án az előző napokhoz képést erősnek érezvén magát, asztalához ült és megírta lemondó levelét, még pedig elég biztos kézzel. És mikor elolvasta, nem küldötte el. Újra remélte, hogy a tavasz meggyógyítja, s tovább is munkálkodhatik, mert szelleme, úgy mondta, épségéből nem vesztett még semmit. Lemondó levele helyett az iskolai és házi ügyekről küldött tudósítást Zircre a rend főnökének. Ez volt utolsó levele. December 6-án erősen kezdett köhögni s baltüdejében éles fájdalmat érzett. Előkérte a Betegek könyvecskéjét és hosszan imádkozott belőle. Másnap délután magához kérette gyóntatóját. „Isten különös kegyelméből elvégezhettem mára kitűzött legközelebbi szent gyónásomat“, ezt írta nagyon kuszáit vonásokkal egyházi naptárának szélére, hova sűrűn szokott jegyezgetni iskolai és házi teendőket, hogy segítse emlékezetét. Nem legközelebbi, legutolsó szent gyónása volt az! Másnap, Immaculata ünuepéu, korán reggel megáldozott. A rákövetkező éjét álmatlanúl töltötte; alig tudta megvárni a reggelt, hogy felvehesse az utólsókenet szentségét is. De aztán mégis csak felkelt megint s átvezettette magát dolgozó szobájába. Akkor és másnap szokott gyengeségén kívül egyébről nem panaszkodott, de szemében és arca vonásain látni lehetett, hogy óráról-órárá hanyatlik ereje. 11-ikén, vasárnap, reggel még rendesen felöltözködött és ápolójának segítségével átment dolgozó-szobájába. Mikor bementem hozzá, valami irodalmi jelentést olvasott. Ott volt mellette egy épen akkor érkezett hivatalos levél; átadta, hogy intézzem el. Tíz órakor szomorúan jelentette az orvos, hogy közeledik az agónia. Besiettem hozzá újra. Lélegzete rövid volt, de azért elbeszélgetett. Hárman voltunk körülötte. Lassankint elhallgatott s pár percre elszuny- nyadt. Mikor felnyitotta szemét, a balján levő könyvek közt kezdett keresgélni. Nem találta, a mit keresett, s rám emelte szemét, de nem szólt. Elhozattam hálószobájából imádságos könyvét. Reszkető kézzel nyúlt utána s elkezdte forgatni; egy írott imádságot vett ki belőle, a Haldoklók imádságát, melyet maga másolt le valamikor. Nézte, nézte sokáig, s egy könycsepp gördült végig halavány arcán. Nem tudta már elolvasni. Szomorúan behajtotta a könyvet s félre tette szótlanúl. Tizenegy óra után feltűnően fogyott lélegzete. „Talán sokan is vagyunk és rontjuk a levegőt?“ kérdeztem, párnáját megigazítva. Szelíden mosolyogva felelt: „Barátom, a szeretet nem ront soha semmit.“ Ketten maradtunk mellette. Lélegzete egyre gyöngébb lett s néha egy percre el-elakadt és szeme pillái hosszabb időre le-lezárúltak. Arca vonásain látni lehetett, hogy közben-közben szenved. Kérdeztem,
