Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1889
Tartalomjegyzék
109 V. Hogy a vagyon, az anyag egymagában boldogokká nem teheti az egyeseket, — épen oly tapasztalati igazság, mint az. hogy nem boldogíthatja egyátalán az emberiséget sem. Sőt korunk félreis- merhetlen társadalmi betegségének fő kórjele — épen annak anyagias iránya, mely a nemesebbet s jobbat felejtve az emberben, egész közöny- nyél veszi: vájjon ez, vagy amaz tisztességes jellem, lelkiismeretes hivatalnok, vagy üzlet-ember-e, kötelességhű családatya-e ? — fő-fő szempont lévén, az anyagi érték mennyisége, mennél nagyobb mennyisége... Egészségtelen egy állapot ez, t. h! melyet úgy a családi, mint a nyilvános nevelésnek és mindannak számba kellene vennie, kiknek a gyermek, a család, az emberiség magasabb érdekei szivén feküsznek. Azon kellene lennünk, hogy a gyermek, a jutalom mellett, azt az eszközt is megpillantsa munkájában, melynél fogva szellemi és testi képességeinek kifejtése által mind maga boldog lehet, mind pedig másokat boldogíthat. Azon lennünk, hogy megértse, miként a munka, ha talán súlyos erőfeszítés volna is, de egészséges egyszersmind; mert a benne foglalkozó szervek lassanként izmosodnak; a ráfordított erő fokozva térül meg; a táplálkozás meggyorsul, a vér javul és gyarapszik. minélfogva — elmondhatni — a mennyivel többet dolgozik valaki, annyival többet és jobban él másoknál. Értse meg a serdültebb növendék, hogy a munka erkölcsi indokon épülő s erkölcsi célokra törekvő tevékenység, mely a jutalommal a megelégedést és a polgári tisztességet is egybeköti. S végre tanulja meg, hogy minden szives munka önmagát elégíti ki; mert magában hordja örömét, s az ösztönt, mely foglalkozásra készt; a hasznot, mely jutalmaz, és a dicsőséget, mely megkoszorúzza sikerét. VI. Az élettevékenység kérdése, melyről beszélgetek, a legnagyobb mértékben érinti a gyermek egyéni szabadságát, s másfelől, mind a két életre szóló boldogságát. De érinti ugyanazon fokban a család s a társadalmi rend érdekeit is. Vannak azonban saját észjárású szülők, kik egészen különös jóhiszeműségükben, arra határozzák el magukat, hogy gyermeküket — ennek egyéni s természeti szabadságát figyelmen kívül hagyva — a maguk ízlése szerint boldogítsák. Ezen boldogító törekvésüket főleg két módon vélik megvalósíthatni. Egyik az, hogy gyermeküket a testi és szellemi fáradságtól féltékenyen óvják s azért komolyabb foglalkozáshoz szoktatni elmulasztják. Az ily szülők legnagyobb számát azok teszik, kik családi vagyonnal rendelkezvén, elég biztos alapot vélnek látni abban, minélfogva gyermeküket minden komolyabb törődésektől fölmentsék. Ha az ily szülőkhöz munkát nem tűrő gyermekük érdekében egykor-máskor ilyfonna kérdést intéztem: „mi lesz a fiúból, hogyha tanulni, dolgozni nem akar; mire szánták azt?“ — sértve látszának érezni magukat, vagy
