Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888

Tartalomjegyzék

13

hez, hogy megismerjék szellemi testvériségüket — és értsék meg egymást.

A közmondás előtt, mint a jó törvény előtt, mindenki egyenlő; s azért mindazt, mi az erkölcsi lény életére vonatkozik, személyválogatás nélkül, kereken, kedélyesen, de a hol kell, amúgy magyarán is meghányja rostájában, mindenben ragaszkodva a szoros igazsághoz, melyet sem kedvezés, sem megfélemlítés nem tántoríthat meg. Kimondja egész bátran, himzetlenül: hogyan áll itt, vagy amott a dolog; s hogyan kellene állnia. A szépet, viszont, s a jót örömest dicséri s illustrálja képekkel s hasonlatokkal.

Érdekes vonása, hogy mindezek mellett egyenesen oktatni s rábeszélni, — ezt sohasem célozza; hanem magára hagyja mindenkire: helyesen érti s alkalmazza-e a közlött igazságot? Megmondja a magáét, s azután odább áll. és nem tehet róla, ha utóbb közelebbről szívlelvén mondását, belátod, hogy téged intett, óvott, vágott, szóval, téged talált.

Emez eljárásában főfogása ez: röviden sokat és úgy mondani egyszersmind, hogy akárki is magyarázat nélkül megérthesse s a hol szükség, használni tudhassa. 8 ez az egyik, a miért a jelvet, képet, hasonlatot előszeretettel alkalmazza, világosságot és érvelő súlyt kölcsönözvén azok által szólásának. így, mikor azt mondja: „tüzet nem jó tűzzel oltani“ azaz szenvedélyt szenvedélylyel, haragot boszúval, — a kép, melyben az érzéki s erkölcsi egymásban, mint két szemközti tükörben, játszadoznak össze, mintegy az analógiából vett érv gyanánt hat.

Hanem épen azért, hogy oly szívesen vonúl a jelvek s képek arca alá, ügyesen szükség megfigyelni s felfogni szavait. Mert sokszor „nem oda üt, a hová néz,“ azaz más ért, mint a mit szószerint kifejez. Midőn azt mondja: addig hajtsd a fát, míg fiatal; vagy: addig verd a vasat, mig tüzes, — nem oda néz, hogy a kertészt vagy a kovácsot tanítsa; hanem hogy a „fiatal fáról“ a gyermeknevelő értsen; a hamar hülő s keményedő tüzes vasban pedig, mint példában, intsen, hogy a míg jelen van, addig használjuk fel az alkalmat; mert az idő nem vár. S ez a sajátság az, mely a közmondást nem csak széppé s vonzóvá teszi, hanem azon kiváltsággal is felruházza, hogy mint a jólelkű tréfás embernek, neki is szabad legyen válogatás nélkül a szó. És csakugyan, ha szól, minden szó alkalmas a maga helyén neki; sőt ha szeszélye úgy hozza magával, a nem épen udvarias szókra is el-elsiklik szája. No de épen ilyet hallva kell reá eszmélnünk, hogy nép művével van dolgunk, ki soha nem látja, nem olvassa, hogy fegyelmezhesse, a maga beszédét. Az aprós dolgokat, mint tudjuk, ,körme feketéjéhez1 szokta hasonlitni; — jele, hogy nem ér rá ápolni kezeit, s ugyanezért a mivel csak bánik, mindenen „rajt’ hagyja keze szennyét“: ily for-