Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888

Tartalomjegyzék

•

14

mán jár vele beszédje is. Hanem épen azzal, hogy ily kendőzetlen szülöttje a természetnek, még inkább megnyer magának bennünket, kivált ha másfelől megfigyeljük azt is, hogy valamint szájából fogai gyakran mint a legszebb keleti gyöngyök, úgy fehérlenek ki: a ma5yar szólásnak is épen oly igaz gyöngyei peregnek ajkáról.

A közmondásnak ama minden iránti érdeklődésével s gyermeteg nyíltságával természetes összefüggésben áll a szemfüleskedés is, — de sohasem hivalkodó kíváncsiságból, vagy épen rossz szándékból. Sőt becsületes humorával még meg is rója a „Kandi Pálokat“ s a „Katuska embereket,“ kik csakis gyermekkiváncsiságből szeretnek „minden lében kanál“ lenni, s „minden fedő alá bekandikálni.“ 0 csak azért les el mindent, hogy használjon, vagyis ha akárkiben nem „helyre-dolgot“ látna — legyen az bár herceg, vagy rongyszedő — megmondhassa neki, mi a helyes, vagy helytelen. Ritkábban, de meg- cselekszi azt is, hogy nevén nevezi a hibást, mint pl. Bodónét, a ki „másról beszélt, mikor a bor árát kérték.“ Legtöbbször azonban senkinek és mindenkinek szól, hogy a ki „ludas,“ hát lakoljon; „a kinek pedig nem inge, ne vegye magára.“

VIII. A mi már most közmondásainknak különleges tartalmát illeti, egy és ugyanaz ez a magyar nép lelkének tartalmával: legnagyobb részt termék magyar gondolatok, melyekben fajunk szelleme s kedélye él, lüktet és munkál, gazdagon hintve el ősi jellemének, gyakorlati bölcseségének, vallásos és hazafiúi érzületének elemeit és elveit, valamint történeti emlékezéseit, szokásait, előítéleteit, babonáit stb. minélfogva közmondásaink nem csak erkölcstanitók, hanem erkölcsfestők is egyszersmind.

Fajunk eme szellemi tartalmának kiválóan érdekes oldalát j e 1- lemének ősi vonásai alkotják, melyek hamisítatlanabbúl vannak otthon ma is eredeti tulajdonosuknál, s kivált a városoktól messzebb élő földnépénél, mint az elművelt, vagy elzüllött városi néprétegeknél.

Népünk jellemének egyik ősi vonásaid tűnik fel közmondásainkban : az adott szó szentsége, kivált ha Ígéretnél, fogadásnál, egyességnél „kuhit mondtak“ azaz kezet adtak rája. Ez esetben t. i. a feleknek egymás markába csapása mint eskü kötelez, hogy „állják szavukat“, mivel a nép által hozott törvény, hogy: „Ígéret adományt vár (km.).“ Ellenkező esetben a becsület, jó hir-név kerülne kockára; már pedig a magyar igen árán tartja becsületét s rögtön számon kéri, ha el talált venni belőle valaki; mert: „drága kincs a jó hír, valaki azzal bír! (km.).“ Jellemző fajunk eszejárásában, hogy midőn tisztes erkölcsökre int, nem az ajánlott erkölcsi jóra, hanem a személyre magára viszonyítja intését. Nem azt mondja: becsüld a józanságot, hűséget stb. hanem: becsüld meg magadat.