Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888
Tartalomjegyzék
57 Végre minden eddig felliozottaknál bátrabb, szeszélyesebb, s mondhatni, tüneményszerű nyilvánulása népünk nyelvösztönének, mely szerint az akárhogy viszonyított szót, sőt a szerkesztett viszonyban álló szókat s kész mondatokat is egyetlen alanynyá, jelzővé, határozóvá stü. rántja össze szólásában. Számát sem tudni az ily különös szólásoknak, s azért ne legyen sok, ha egy csomót idézünk belőlük. „Jobb egy enyém, mint két másé. Ette haszna, a/utta bére. Nemakarom bántja. Megverte őket a sok meg-áldj-isten. Nincs merte. Olyan sirhatnám van! Félénk vitéznek szaladj a vára. Majd lesz ne-mulass! Még ezután lesz a hadd-el-hadd. Nem sokat ér a csupa hallom-mondom. Nagyobb a szerezd-meg a koncnál. Többet ér egy kérdezem száz kérésemnél. Néha a félsz-gyökér hasat csap. Harmadnapi vendégnek coki a neve. Továbbá: Helyre legény. Tűröm fű. Gondolom leves. Se-füle se-farka beszéd. Herce-hurca élet. Szent-heverd-el napja. Tedd-ide-tedd-oda v. eszem-iszom ember. Török-átka ember t. i. rossz szomszéd. Nagy-mi- haszna ember. Hamar tanács hamar bánás.— Végre: Voltnak és megtettnek szemérmes orcája. Szép isten-áldja-megnek szép a fog adj -iste ne. Soha-vissza-nem-adom fejében. A hamarban egy betűje sincs a jónak. Okos nem jár gondolom szerint. Találomra mondom. Voltra zsidó sem ad. Szeme sem áll isten-igazában stb.“ XX VI. Most pedig a helyett, hogy a példák halmazával tovább is untassunk, nem vesz talán kárba, ha kissé megállapodván, visszafordulunk s számba veszszük, mit a látottakból elvonhatunk. Részünkről ugyanis úgy nézzük, hogy elég szűk körvonalozásunkból is elé fog a kívánt s keresett folyomány állani, — az, hogy sehol sem any- nyira egy, a nép a maga nyelvével, mint közmondásaiban és köz szólásmódjai ban. Hiszen ha a lélek a gondolat s érzés anyja, a nyelv s beszéd pedig maga a megszólaló érzés, a hallható gondolat: népi élek és népnyelv — e kettő közt oly szükségképinek és feloldhatlannak kell a viszonynak lennie, hogy egy nép, mint ilyen, csakis önlelkéből szülheti, csak saját szívverésével s észjárásával nevelheti föl saját nyelvét, és solia nem tanulja azt mástól, — a mint az egyesek, vagy akár egész községek is tehetik és teszik. Természetes azért, ha a nyelv mintegy anyja emlőire, a nép kebelére, ennek kedélyéletéhez, gondolatmozgásához, faji jelleméhez simul vissza, s ezekből szedi föl magába mindazt, a mit valaha annak szive érzett, a mit agya gondolt. ügy tekinthetni hát a nép nyelvét, mint szellemi, értelmi s ke- délyi élettörténetének krónikáját, — és így bármely nép nyelvét is, annyira, hogy ha — tegyük fel — az angol, vagy olasz a maga történeteivel együtt eltűnnék ma a föld kerekségéről: szótára egymaga 8
