Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888
Tartalomjegyzék
30 többször foglalkozik vele.J) A régi hébereknél s araboknál egyedül megcsókolás végett volt engedve másnak szakálát illetni.* 2) Amazoknál hittörvény tiltá lemetszését; az arab szakála egy részét Istennek áldozá. Saját szakálát megtépni a legmélyebb gyász kifejezése, más szakálába kapni pedig legsúlyosabb becsületsértés volt.3) Ezek magyarázzák közmondásainkat: „maga szakáidra bocsátották;“ „szakálamra veszem;“ „adnak szakálamra.“ — Jelképezte még a családfő hatalmát. Erre van vive Kis-Viczaynál: „csak szakáidra nézve tisztelendő.“ Ata- lában véve a becsület, tisztesség, megtiszteltetés jelzésére is fel volt a szakái használva. Erre utal „szakálos szolgának a szó is vereség (km.),“ és a görögből latinba is átment: barba aurea dignus (arany- szakállra méltó). Plutarchból látni továbbá azt is, hogy a „barba és pallium“ valának a pliilosophus jelvényei; mert gúnyol némelyeket, kik — hogy bölcsészeknek nézzék — szakáit és köpenyt viselnek, holott azok műveltségétől távol esnek (barbae tenus sapientes.) Á rómaiaknál, a klasszikus korban barbatus am. régi, egyszerű erkölcsű mezei ember. Róma műveltjei között t. i. Plinius szerint, a v. é. u. 451. évtől a beretválkozás terjedt el, ez évben hozván be P. Ticinius Mena Szicíliából Rómába a legelső borbélyt. A „szakái megtépés“ sértő, meggya- lázó jelentése azonban később is fenmaradt.4) — Jelentős szerep jutott a szarvnak is a régiségben s annak emlékét őrző közmondásainkban. A keletieknél a hatalom jelve volt. Innét a vasszarv már a bibliában 5) legyőzhetetlen hatalmat jelent. Régi pénzek szarvakkal ábrázolák az uralkodókat. Az arabok főrendű embereiket „szarvakkal biró“ jelzővel tisztelték. Tehát: „letörték v. leütötték a szarvát (km.)“ am. megfékezték túlkapásait, megalázták hatalmát. Osliajdani emlékezések továbbá köz-szólásainkban: „nyilat húzni, s ebből aztán: rövidebbet húzni; sebes mint a nyíl“ stb. mind a nyilazás és nyilhuzás korából. — Lefiivelni vagyis legyőzni s arra kényszeríteni valakit, hogy az erősebbnek magát megadj a s ezt egy csomó fűnek oda nyújtásával tényleg beismerje. Már Festus Pompeins ismeri a „herbam dare“ azaz se victum fateri — szokást és szólást, s azt regéli róla, hogy az őskori pásztornépeknél a versenyek nyerteseinek, diadaluk jeléül, tüstént a helyszínén szaggatott fűpamatot adott a legyőzött. S van a hasonlóról emlékezés magyar vezéreink mondakörében is, hol Árpád követsége „fiivéli le Szvatoplug fejedelmet, ki a magyar küldöttek által ajándokúl vitt fehér lóért füvet, földet és vizet adván nekik, úgy vették ezek az adományt, mint a mely által az adó ') Isai. 7. 10. stb. 2) Sám. II. 20. 9. 8) Isai. 50; 6. — Sám. II. 10; 4—10. *) Horat. Flac. Sermon. Libr. I. 6) Kir. könyve I. 22; 11.
