Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1888
Tartalomjegyzék
24 „olyan aranyszőrű paripa vált belőle, mint a hajnalcsillag“, — s gazdáját mint a szél, a gondolat, oly sebesen vitte, a hová akarta. A tátos-ló népregéjére nálunk különös világot vet, hogy a ló a keleti népeknél oly igen kedvelt, sőt a napimádóknál a napnak szentelt állat vala. Henszelmann szerint továbbá a mondák hőse jobbadán a legkisebb királyfi, ki a régi mythusokban a „napistent“ képviseli. S ez fejti meg, miért van neki mindig legjobb, tátos lova?1). Első pillanatra a tündérmesék világa nyílik elénk, midőn várról, tündérpalotáról azt halljuk, hogy „kacsatalpon forog“ (km). Azon értelemben kölcsönözték ezt közmondásaink át, hogy valakiről mondva, mint jelv alatt, annak testi-lelki hajlékonyságát, könnyűd forgását, mozgását jelezze. — Mondái kölcsön végül a szalmasarkantyú. Az ifjabb nemzedék ma csak „tudja“ már, miként a sarkantyú egyik általános disze volt a magyar viseletnek, s hogy az aranysarkantyú, mint ren d is, szerepelt és szerepel a vele kitüntetett „aranysarkantyús vitézeknél.“ A lovaskatonaságnál szükségképen megvolt és megvan a sarkantyú állandón; csak a zászlótartóktól vonták meg, hogy oly könnyen meg és el ne szaladjanak, mint Istvánffi a mohácsi csatáról beszélve említi. A ki sarkantyút nem viselt, arról mondották gúnyosan, hogy „szalmasarkantyúja van (km.)“ Népmeséinkben, mint záradékszó otthonos, hol, midőn a mesélő a maga hőseit, a királyfit és királykisasszonyt a lakodalomra összehozza, a vigaság elmondása után rendesen igy végzi: „Én is ott voltam. Szalmasarkantyúm volt; kilyukasztottam egy zsákot, sárga lé volt benne; azon jöttem ide, — a mint látjátok“ 2). XIII. Midőn népünk psychéjének közmondásaiban birt józan s mély értelmű nyilvánulatairól fentebb szólottunk, s ugyanazon komolysággal foghatunk majd odább is szólam: nem szolgáltatunk-e bökkenőt rája, hogy ugyancsak népünk előítéleteiről s babonáiról tett előhoza- kodásunkban az olvasó ellenmondásfélét lásson. De a nép, mint nép, mindenütt s mindenkor az volt többé-kevesbbé, a mi a magyar nép, tapasztalatteljes öreg és tapasztalatlan gyermek egyszersmind, kinek tehát bölcseségéről és együgyűségéről szólhatunk egyszerre s azonegy időben. Gondoljunk csak az oly magas szellemű liellénség és Eóma tömérdek incantatiói-, fascinatiói- s auguriumaira, képtelennél képtelenebb félembereire, egyszemű óriásaira, pygmaeusaira, szétnyíló s ösz- szecsukódó sziklahegyeire, metamorphosisaira stb! . . Részünkről a legkomolyabb érdeklődés érzetével térünk vissza a népbölcseség ama letéteményeinek, közmondásainak fejtegetésére, magától lévén érthető, *) Erdélyi megjegyzése. Magy. Közm. Könyve. 2) Erdélyi: 345.
