Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1886
Tartalomjegyzék
21 Az éneket képezte hát egykor a mai költészet, mely a szók tartalmában rejlett, és a dallam, mely a szók hangzásából épült. A költészet külső és belső formája s a zene együtt volt meg az énekben. Ha kérdezzük már: mi volt a zene első formája ? — felelet: ének; mi volt a költészet első formája? — ének, s mi volt a vers eredete ? — ének. A mai zene önállósúlt ének-melódia; a mai költészet önállósult énekszöveg, de rajta maradt az ének ritmusa: ez a vers. A vers csak az éneklés eredménye, addig önállóan nem létezett. Mikor az ének feloszlott költeményre meg zenére, a költemény emlékül megtartotta a ritmust, a hangzás folyamatjának időbeli szabályos beosztását, s ez ugyanaz, mi a verses forma. Tehát a verses forma az éneken köszörülődött ki. A mai költemény sem feledheti, hogy egykor ének volt, ma is énekszerű akar lenni s ez a vers rajta; melódiáig nem emelkedik, de a ritmust megcsinálja. S az a készség; mely zené- sítés, melódia nélkül is ritmust létesít a mai költemény szövegében, az a vers érzék. Hogy ez a készség oly erőssé kifejlődhetett, hogy. melódia nélkül is tartja magát és ritmusba szorítja a szöveget még az írott költészetben is: az nem képzelhető másként, mint hogy valamikor az örökös éneklés nagyon rászoktatott a ritmustartásra. A költemény versessé vagyis énekszerüvé csak az éneklés által lehetett. S ennek figyelmen kivül hagyása miatt dől meg Greguss elmélete a vers eredetéről. — Versérzékről persze csak azon ponttól és azon népeknél lehet szó, mikor és hol a zene elválhatott a szóköltészettől. Itt volt szükség rá, hogy a többé nem melodizált költemény némi énekszerüséggel mégis bírjon; addig maga az éneklés, a melódia, bírta már a ritmikus menetet, s a ritmusérzék magát az egész éneket nem csupán a szöveget — szabályozta. De az elválás óta, a mint a versidom lappangó helyzetéből előtérbe lépett s aztán önállóan mint egy egyszerűbb zene folytatta tovább létét, fölébredt s fenmaradt a neki megfelelő versérzék is. Úgy foghatjuk ezt fel, mint eleven erőt, mely az ének mozgásából indúlt meg, de attól elválta után sem tud megszűnni hanem tovább működik és csak nagy időre gyengül el végkép. A modernebb költészet bomladozó ritmikus kompozícióján s mind szabadabb versmenetén láthatjuk máris e végelgyöngülést. Valóban ezek a költemények mind kevésbbé énekszerűek, e hangulati momentum egyre halványodik rajtuk s felülkerekedett a gondolati nisus, a mint bőgj' előadásuk is, értelmi célok szerint, szavaló és nem éneklő többé. Ez a vers eredete általában. Az egyes adott versidomok eredete pedig az, hogy egy-egy megkedvelt dallam sokáig szolgált mintául, arra énekelt az illető nép ad nótám új meg új dalszöveget emberöltőkön át, mialatt a ritmusa teljesen bevette magát a nép vérébe s benne egész készséggé vált. Ez az objectiv versformák
