Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1886
Tartalomjegyzék
175 egyenlő jelleme nem lehet, vagy mikor talán úgy tapasztaljuk, hogy egészen egyenlő házi nevelésben részesült három testvér más-más élethelyzetekben — mint pap, katona, kereskedő, — más-másképen fejté ki jellemét: ennek nem alapelemeire s belső lényegére, hanem csak külváltozataira, különböző vonásaira lehet és kell is gondolnunk. II. A jellemet mindezeknél fogva nem lehet az egyén kizárólagos müvének tekintenünk. Legközelébb mindjárt kétségtelen, mikép az emberbe oltott egyedi természet s vér alkat, a nélkül, hogy akár ez, akár az magában véve jellem volna, ennek alakulására nincs befolyás nélkül. Az meg épen kétségtelen, hogy a maga mivoltában tekintett jellem alapját a nevelés veti meg, — és pedig első sorban az akarat kép ezé se által. Az akarat a lélek tett-ereje, vagy jobban mondva, az erkölcs iség tehetsége. Benne találja meg a szellemnek minden gyakorlati képessége a maga kifejezését. Tőle függ, mi váljék az ember tehetségeiből, hajlamaiból, lelki hangulataiból azaz hogy milyen irányt vegyenek ezek; mily fokát érjék el erejüknek; s mily célokra legyenek alkalmazhatók ? Szóval, az akarat a bennünk nyugvó erők mozgatója s ezen mozgás irányának s céljainak kalauza; s végre magának, az emberi szabad önelhatározás fejedelmi jogának is egyedüli gyakorlója . . . De az akarat mégis, épen mint a többi szellemi tehetség, magában véve csak alaperő, csira, melyet gondozni kell, hogy helyes növést nyerjen, erősödjék s meghozza gyümölcsét. Ha fejlődését magára hagyjuk, az ösztönök vak homályában sinlődve satnyái el, vagy — a mi még rosszabb — vad hajtásokban nőhet ki. Mily féktelenségekre tévedhet a fegyelmezetlen akarat; és viszont, mint pusztulhat néha tehetetlenségig az akaraterő ott, hol az önzéstől, vagy a test vágyaitól valamit megvonni kellene: bőven tapasztalhatjuk. Ezeknél vigasztalanabb csakis egy lehet még, — az a szellemi hűdöttség, mely jót, rosszat egykedviin néz, mintha benne a lélek akaró ereje egészen félrevonult s lüktetni megszűnt volna. . . Az ember erkölcsi életére nézve, valóban, a lélek akármely tehetségének elhanyagolása sem lehetne végzetesebb, mint az akaraté. Az akarat képezését azért soha sem kezdhetjük elég korán a nevelésben, és soha jobban s biztosabb sikerrel, mintha alaptörvényévé teszszük: „úgy szoktatni s nevelni a gyermek akaratát, hogy lehető tökéletesen egyezzék Isten akaratával vagyis a vallási és erkölcsi elvekkel.“ Állíthatnék, talán fel hízelgőbben csengő törvényt is, t. li! de azt hiszem, minden nevelési munka igaz célját végre is csak a fön- tebbiben lehet a legtömörebben kifejezni. . . Soha se keressünk hát az emberi akarat nevelésében az Isten akaratánál jobb mestert, — már csak azért se, mert ezen egyetlen mester az, ki soha senkit sem hozott
