Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1885
Tartalomjegyzék
.'TV, >' 59 ismerd el ezt legfontosabbnak; mert a hazáért oda kell adnod gyermekedet, — de gyermekedért a hazát soha! Azért kell nevelned a gyermeket, hogy benne s általa folytatást nyerjen a haza; ezért van a nevelésbe beleszólása a hazának: mert a neveles a nemzet önvissza- létesitése! A nevelés tehát nem csupán házi, hanem nyilvános is. A nyilvános nevelésnek a történelem fejlesztette orgánumai közé tartoznak a különféle iskolák. S bár ezek, tekintve az ő sokféleségüket, tanítás- és nevelésbeli mód- és rendszereikkel egész szervezetüket, piedesz- tálján az évszázadok milliárd tapasztalatai himalája-tümegének, megszentelve a nevelök s tanítók millióinak önzetlen verejték-tengerével, — elég megnyugtató biztosítékai a sikernek: ámde a legtökéletesebb tanitás- és nevelésmód mind e mellett is ép oly kevéssé van még megállapítva, mint amily kevéssé világítja meg az ember-eszme lényegének mélységeit az összes emberiség 60U0 évi munkájának összeredménye, — noha ebben az ember a benne rejlő s az ő lényegét tevő erőket liozá vala nyilvánulatra, feleletül e kérdésre: mi az ember? . . . Mi tehát az ember? Mentői többet tudunk róla, annál inkább be kell vallanunk, hogy teljesen nem tudjuk. Es mig teljesen nem tudjuk, addig a nevelés és tanítás titkait sem tudjuk tökéletesen s kimeritőleg gépiessé tenni: mechanisálni, mint Comenius, Basedow és Pestalozzi álmodák. És ha igy, akkor számolnunk kell az ifjú öntevékenységére s önmunkásságára is; akkor a nevelés és tanítás nem verheti csupán a kényszermunka békóiba a gyermeket, hanem gondoskodnia kell az önmunkásság számára is tér- és módról. E módozatok közé tartoznak, mélyen tisztelt közönség! az u. n. önk épző körök is. És e szót kimondva, kimondám a régi tételt, beszédemnek ugyan elcsépelt, de, — mint tán eddigi szavaimból is sejthető, — annál fontosabb tárgyát. És ha tárgyam fontosssága eddigi szavaimból csak sejthető volna, akkor a bővebb megérthetés kedvéért legyen szabad fölemlítenem a legújabb bölcseleti iskolának, az u. n. pozitivizmusnak, Comte, Stuart Mill, Lewes, Littré, Herbert Spencer és Tain iskolájának azon mély reverendáját a nevelés iránt, melynél fogva az a nevelést művészetnek deklarálja, mint melyet igazában tanítani nem is lehet, hanem születni kell rá. Igaz ugyan, hogy ezen felfogás kissé túl lő a célon, mert a pedagógiának tudományi voltát legalább is annyira meg kell engednie, mint a mennyire az esztétikáét, mely a művészeteket értelmezi s szabályokkal is megajándékozza: annyi fontossággal azonban mégis bir ama felfogás, hogy beláttassa azt, miről különben a tapasztalás is meggyőz bennünket, t. i. hogy az embert pusztán szabályokkal mindenre megtanítani nem lehet, hanem a szabályok adása mellett gondoskodni kell arról, hogy az ember maga is próbálkozzék, s magát is nevelje! Mert valamint csupán könyvből meg nem tanulhatunk úszni, hacsak vízbe is nem megyünk: úgy a leg-
