Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1884
Tartalomjegyzék
7 már mondhatja: „Emelkedhetem, közeledhetem hozzá!“ a remény aztán minduntalan e szóval sarkalja: „Előre!“ Az igazi fejlődésnek az tehát az útja: az ember, a hit által megismeri rendeltetését, az állati élet köréből kiemelkedik, meglátja az eszményt, el kezd feléje emelkedni; a remény pedig, mindig nyomában, tovább-tovább emelkedésre sarkalja; ez emelkedésben aztán egyre fokozódik ereje, mert lelkesedik. Ebben nyilatkozik meg az emberi élet nemes ösztöne, ebben érvényesül az emberi élet teljes ereje, sőt ebben áll maga az emberi élet; nem az a merev, mozdulatlan, tétlen, hanem az a tevékeny élet, mely mint a bérei sas kiterjeszti szárnyát, megfeszíti minden izmát, hogy mennél sebesebb repüléssel emelkedhessek arra felé, hol rá az óhajtott boldogság várakozik. íme ez az a hasonlithatatlan erő, mely fejlődésre kényszeríti az emberiséget. Azonban rosszul használva minden erő romlást szül, még pedig nagyságához arányosat. Azért könnyen fölérthető, minő veszedelem fenyegeti az emberiséget minden oly esetben, mikor ez erő irányát eltéveszti; tehát könnyen belátható annak szüksége is, hogy valamint az emberiség céljának, úgy az ahhoz vezető útnak vagyis a fejlődés menetének nagy kérdését a fejlődni kezdő ifjúságnak mennél korábban meg kell magyarázni. Ezen első rangú kérdések s a velők szorosan összefüggő másod- rangúak is könnyen magyarázhatók a kereszténység alapján. Ámde a tudósok és bölcselők tetemes része az észnek megszégyenítését, magának a tudománynak pedig egyenes akadályát látja a kereszténységben, azért nem tetszik neki a keresztény vallás nyújtotta egyszerű magyarázat, hanem egészen mást törekszik kieszelni. Inkább a maga önző, mint az igazság tiszta szeretedéből rendszereket alkot, megnagyítja s ezzel elhomályosítja ama kérdések egyszerű nagyságát, s legvégül megelégszik azzal az eredménynyel, hogy ama kérdéseket felfogni s megmagyarázni egyáltalán lehetetlen. így szei zi meg aztán magának azt a tekintélyt, melynek ellenmondani a tömeg szemében dőreség. Mert az ismeretlen rendszerint fenségesnek tetszik. Annyi bizonyos, hogy az ismeretlennek hatalmas csábitó s ingerlő ereje s többé-kevésbbé bizonyos rokonsága van az emberi természet legnemesebb ösztöneivel. Mindenki azt sejti benne, mit legörömestebb látna teljesedni; s mindent fölfedez benne, a mit csak képzelni tud. S mert kétségtelen, hogy a hit a magunk megalázásával értelmünknek egy felsőbb értelem előtt meghajlásával jár; továbbá mert a kíváncsiság ösztöne a felsőbb akaratban való megnyugvással vagyis a korlátozással mindenkor harcban áll: természetes, hogy a legkockáztatot- tabb elméletnek is minden időben minden korú és rangú emberek közt tömérdek harcosa akad.
