Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1882
Tartalomjegyzék
41 lazítja a társadalmat összetartó kapcsokat, kikerülhetetlen forradalmak dúlják fel a hosszú idők fáradozásainak vívmányait, mert a neki vadult tömeget nincs a mi megfékezze. Így mutatja ezt a történelem s arra a meggyőződésre vezet, hogy bizonyos időkben a népek nyomorúsága onnét vau, hogy az emberek célnak tekintik az eszközt, s az egyén megállapodik ott, hol a köz érdekében csak kezdenie kellene munkáját. Gyarapodni az anyagiakban még nem haladás, csak lépcsője lehet a haladásnak; eszköz az, melyet a lélek hatalmába keríthet, hogy köny- nyebben haladhasson. Az ismeretek bővítése is, a mennyiben haladásnak nevezhető, igen egy oldalú még; az igazi haladásnak pedig ellensége az egyoldalúság, mert az igazi haladás tökéletesedés, emelkedés az eszményhez. Haladni csak az halad igazán, ki rá tud találni az eszményre, fel tud tekinteni hozzá, sőt mindig ráfüggeszti szemét az eszményre, mely kézzel meg nem fogható, mert szellemi, el nem érhető, mert örök. S épen ebben áll az ember nagyra-hivatottsága; mert ha az eszmény el volna érhető, volna megállapodás is, tehát végzetszerű sülyedés is. De hát mi az az eszmény ! Tökéletesség, mely létezik, mert képe le van nyomva a lélekbe; ez a kép pedig képe a végtelennek, annak a valaminek, melyet a lélek ott lát visszatükröződni minden létezőben; de minél buzgóbban, minél fáradhatatlanabból törekszik utána, csak annál távolabb lebeg előtte s a végtelen magasba emelkedik; mert minél világosabban látja, csak annál szebbnek, csak annál nagyobbnak találja. A példa tán érthetőbben fog beszélni önöknek, mint a meghatározás. Egy világhírű mester befejezte művét, az emberiség Megváltójának képét. Ott áll a remekmű teljes szépségében úgy, a mint a művész lelke kigondolta. Megbüvölten csodálja a sokaság, s ajkán e fel kiáltás kél: „Ez az ideál, ime az eszményi szép!“ Ott áll a művész is, szemléli alkotását a maga módja szerint; látni rajta, hogy lelkesedve nézi. Nézi sokáig. — De mi ez? Az általános csudálkozás zajába a művész nehéz sóhajtása vegyül. Homlokán mély barázdákat vág a megfeszített figyelem; szeme a képről a távolba merül; úgy látszik, valamit keres ott. Egyszerre, mintha ráakadt volna arra, a mit keresett, összerezzen, aztán szomorú pillantást vet művére s bánatos sóhajtása ezt mondja: „Nem, ez nem az ideál, nem az eszményi szép!“ Hát mi ? Az a láthatatlan, az az érzékkel föl nem fogható, melynek visszaverődése onnan felülről jő, mely őt a tökéleteshez, a végtelenhez, az Istenhez emeli, vonja ellenállhatatlanúl, mert az maga az Isten ! — S most újra kiderül a mester arca, szemében felséges öröm tüze csillog, mert érzi, hogy épen műve által tisztábban látja az eszményt; s bár most még jobban tudja, hogy el nem érheti, nem csügged 6
