Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1882

Tartalomjegyzék

42

többé, mert műve emelte őt és hiszi, hogy a maradéknak lépcsőül szolgál majd még szebb, még tökéletesebb művek alkotására. Érzi, hogy tehetségének fölhasználásával kötelességet teljesített; kötelességet Isten iránt, ki tehetségét adta, kötelességet az emberiség iránt, melynek emelésére tehetségét kapta.

A mit e művész érzett, ugyanazt, vagy legalább ahhoz hasonlót kell éreznie mindenkinek, mikor munkálkodott, ha az ember névre igazán méltó akar lenni. Csak eszköznek lehet tekintenünk az elért sikert, mely magasabbra segít, hogy az alacsony önérdek szűk köréből kiemelkedve föl, a magasba törjünk és látásunk köre szélesbűlvén, észrevegyük, hogy életünknek nem magunk vagyunk urai, hanem Isten, ő pedig életünket a köznek szánta. Es nem szabad, nem lehet csüggednünk, ha erőinket tán gyengébbeknek érezzük is: mert kötelességek csak azon arányban nehezednek ránk, a melyben testi és lelki erőket nyertünk.

De ne higgyük, hogy a kötelességek alól valaha kivonhatjuk magunkat, ha mindjárt kisebb mértékben jutott volna is nekünk a tehetségek tárházából. Kinek mire vau ereje, arra köteles is azt ráfordítani, de egészen, de teljesen, hogy tökéletesedhessék. Nyugalomra lehet gondolni, de megnyugvásra soha. Sőt nyugalomra is csak akkor és annyi időt szabad szánni, a mikor és a mennyi a lankadó erők megújulására szükséges. Senki sem mondhatja: én eleget munkálkodtam, most már élvezem munkálkodásom gyümölcsét. A nyugalomban is új munkálkodásnak kell megvetni alapját; mert nem a magunk, hanem a köz javára kell munkálkodnunk; a magunk javára is csak e föltétel alatt munkálkodhatunk. Ugyan mi lett volna, vagy mi lenne belőlünk, ha előttünk nem munkálkodnak a mi számunkra! Ugy-e a kertész agg korában is elülteti a fát, pedig talán még csak virágjában sem fog gyönyörködni! Miért ülteti hát el ? Mert tudja, hogy ő sem élvezett volna gyümölcsöt, ha elődjei az ő számára nem ültetnek.

Ezen az alapon állottak az emberiség jelesei, a kik nevének említésére, a magunk kicsi volta miatt, szinte megrettenünk; de ha meggondoljuk, hogy ők is hozzánk hasonló emberek voltak s a sokaságtól csupán abban különböztek, hogy nem a magok, hanem a köz számára dolgoztak: nemesen büszke öröm dobogtatja meg szivünket, mert érezzük, hogy mi is közeledhetünk, hasonlók lehetünk hozzájok, ha a Gondviselés adta erőinket mi is a közjóra szenteljük. S ha igy tudunk gondolkozni, akkor fogunk is haladni, mert ráléptünk az erkölcsi alapra, melyen egyedül épül mindaz, a mi jó és szép, s azért tiszteletre és szere- tetre méltó. Csak erkölcsi alapon lehetséges az igazi haladás, mert eszményünk is erkölcsi, maga a tiszta erkölcsiség. Az erkölcsiség az a széles alap, melyen összejő ember az emberrel, nép a néppel, s az egész emberiség egy nagy nemes családdá leszen, melyben az egyén csak akkor hasz