Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1880
97 annak: hogy a szorgalmas munkának, ezen első rendű társadalmi erénynek minden gátját elgázolva, az élhetetlen mű Ittál mielőbb szakítanunk kell, s mindent kitalálnunk arra, hogy élettanulmányaikra lépett gyermekeink ne idézgessék el napjaik legjavát. . . ltjaink, bár ragyogó telietségü ifjaink között is — mondjuk az igazat — kevés az az önérzetes, kitartó jellem, kit jövője előkészítésében komoly kötelességérzet és igyekezet vezet. Csak félig akarni és tenni, a hivatásszerű munkát a mellékes foglalkozásoknak alárendelni, — ime a legjártabb ösvény, mely pedig a pusztulás országijára visz. A hol kitartó czélra-törekvés nincs, ott czélra-jutás sincs. XIII. Amint mondám tehát: ott, hol a fejlettebb iíju ember, a szabad elhatározás megfelelő élvezetével, a nyilvános élet forgalmában, azon nagy iskolában mozog immár, hol könyvei mellett az embereket is tanulmányozva, a társaságban a társaság által nevelve, készül az életre; s hol az érdekek és szenvedélyek harczaiban oly sok hasznos tanulságot gyűjthet a jövő számára: a szülők kalauzolása itt is nemhogy fölösleges volna, de sőt szükségesebb, mint előbb valaha. Hanem az elfogultság, félreértett kötelesség, hamis elvek, az elpuhult családi erkölcsök visszatartanak nevelői feladatunktól épen ott, hol ennek leginkább átadnunk kellene magunkat. Sok, ha százból tizünknél nem virágzik az az önámító nézet, hogy a felsőbb tanulmányaira lépett ifjú ember nevelése már véget ért. Legtöbbször magunk sem vagyunk tisztában ; nem tudjuk, mit higyünk, mit akarjunk, mit tegyünk; míg máskor félünk is ezt t u d n i, nehogy aztán akarnunk is kelljen. S nem ér sokkal többet e közönynél ez a jámbor panasz sem: „Maga, a mai nyilvános nevelés hozza azt magával, hogy a szabad pórázra bocsátott gyermek idő előtt érjék s a társaság mérges leheletének kitéve elfojtsa a legszebb csirákat is, melyeket a jó házi nevelés lelkében lerakott. De ki álljon ezen áramlat útjába! . . A légben van a ragály, mely mindenüvé beférkezik, s azt vonja maga után, hogy nem huszonkét, nem húsz év, hanem csak 14—15 kell arra, hogy a gyermeki akarattal szemben ne legyen többé szülői akarat.“ Lám-e, t. szül! mily csúfjává lesz néha az ember a maga rövidlátásának, kívül és másban keresvén azt, a mi magában van, — mint az egyszeri csillagász, ki a teleskopja üvegén mászó bogarat a bolygóban vélte látni. Nem, nem a levegőben, vagy ha ott, hát a családi levegőben kell keresni az emlitett ragályt. A mi engem illet, én a szülői akarattal mereven szemben álló gyermeki akaratra eszmélve, tüstént a szülői asztal varázsára gondolok egyszersmind. S nem tehetem, hogy elhamarkodottnak tartsam e gondolatomat. Mert a szülő addig, míg az ő abroszához törli gyermeke a száját, jó módjával befolyásolhatja biz azt, csak egyszer akarja. Ez önmagában is oly világos, hogy vitázni fölötte idővesztegetés lenne. 13
