Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1876

39

mathi stb.) és kevésbbé fordultak ezen forráshoz; noha népnyelvünk azon- kori adományai mind a mellett jelentékenyebb számban forognak ma irodalmi s kivált műnyelvünkben, mint talán gondolnék. Ilyenek pl. csokor, fetn/ér : vékony szálú réti fű (Baróti: hinár, Babócsai : pázsit), fanyar, ferde, gócz : focus, hanyag (Sándor 1st. tepidum), kátyú, komoly,') langy, nyegle, -ség, 'pongyola, pőre (Bárót, alsó-ruha), ravatal, rilzse, szivacs (orrn. papucskéreg), csermely, döre, hullám stb.

A szorosabban vett népszókkal együtt a tájszók általánosítása is egyik út-módja lön a nyelvbővitésben újítóinknak. A tájszók jobbadán csak népszók, egyes vidékek ajkára szorítva. Csakhogy egyes vidékeink gyakorlatában, sajátképi népszavaikon kívül, olyanok is éltek újítóink idejében s élnek a müveit nyelvben ma is, melyeket, mielőtt még irodalmi nyelvünk egységessé fejlett, saját tájuk nyelvén szólott Íróink már széltiben használgattak, s melyek mindekkorig bizonyos tájakon épen nem, vagy csak más értékkel forognak. Ilyen : avar : aszott, gyér fűvel benőtt hely. Érd.; bürü : pallóhíd. Yas m. ; róna : síkság (orm. kerékvágás); csecs: apró himlő (orm. csipkés szalag); zamat Veszp. ; moraj: égzengés; robaj, zörej Yas m.; pálló: magtár, magazin (Kulcs. 1st.); silány, harsány dun. t.; — s az idegen iker (mongolb. ikiri ; Zwillinge) szk.; laza : rit- kás, a tömöttnek ellentéte (los, lose, laxa); rideg : rigidus (MA. singula- ris, Wagner : hideg); tégely : tiegel stb.

Még keresettebb útja lett nyelvbővitőinknek, és kivált puristáinknak, az e 1 a v u 1 t s z ó k f ö 1 ó 1 e s z t ó s e. Az ősök e szellemi hagyatéka iránt mindenkor eleven volt és lesz a nyelvvel bánók érdeklődése; újítóinkat pedig föl keresésökre mind a szükség, mind a dolog könnyű szere is utalta. Egyfelől készen találták a régiekben számos uj, vagy csak fölele- venült eszméikre s a nyelvet elárasztó idegen szók kiküszöbölésére szükségleteik egy részét; míg másfelől csak azokat hitték bennök régi jogaikba visszaiktathatni, melyek — hajdan a nyelv élő sajátjai — nem mindenkor azért mentek feledésbe, mivel helytelenek voltak; hanem, mert a folyton tenyésző nyelv újabb, s talán roszabb hajtásai, vagy épen a betolakodott idegen gyomok ölték ki azokat. Ide járul, hogy az ,obsoleták‘ uj forgalomba hozásának példáit legalább is Horácz bátorító nyilatkozatától fogva (Epist. II. 2. 115—18 v.) minden, művelés alá fogott nyelvben otthonosaknak tudhatták. Csak Szenczi Molnár szótárában (1604. és utóbb), noha ez korának magyarságán túl nem ismere többet, * 2) s egyéb XVII—XVIII.

*) A NSzt. szerint „ujabbkori szó, a komor után képezve.“ Csakhogy már Kazinczy ezt jegyzi meg róla : „A komoly-t Révai nem szerette. Igen én; mert uj ideát fest, még pedig tökélletesen. De prof. Mártontól is tudom, hogy ez a szó még a paraszt népnél is a neologusok értelmekben forog fenn Szala vármegye tájékán.“ (Mspt. birtokomb.).

2) Az élete javát külföldön elélte tudós, saját vallomása szerint, magyar Írott co- dexet nem látott. A legrégibb könyv pedig, melyet ismer vala, Székely „Krónikája,“ 1558-ból, — mely hát csak Iß évvel idősebb nála (Molnár szül. 1574). L. saját Gramm. Ungar. 1610. Praeíat.