Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1873

I.

VÖRÖSMARTY JMIHÁLY ÉS jlRANY JÁNOS EPOSZI KÖLTÉSZETE JÖZÖTT.

— Irodalmi tanulmány. —

Összes magyar eposzi költészetünk legfényesebb időszaka az, mely a Kazinczy által eszközlött nyelvújítás végdiadalával s politikai reformküzdelmeink megindulásával esik össze. A lefolyt irodalmi harcok vívmányai, s a különféle irányú iskolák által képviselt költői eszmények túléltsége, országos állapotaink s néhány nagy elme feltűnése oda hatottak, hogy a költészet ez ága eladdig nem ismert virágzásnak indúlt, sőt a maga nemében, mint classikai nemzeti eposz, Vörösmarty- b a n tetőzött.

Oda jutottunk, hogy Vörösmarty méltóságteljes nyelve bezengte a két hazát; epikusainknál már tárgy, érzés és gondolkodásmód magyar, nemzeti, de a forma még mindig idegen volt, midőn a méginkább ébredező politikai öntudat, demokrat eszmék s a népies varázsa kezde hatást gyakorolni, minek folytán költészetünk is reálisabb, nemzetiebb alapot kezdett nyerni.

Az átmenetet népdalaink és meséink gyűjtése képezek, melyet később a Kisfaludy-társaság karolt fel kiterjedtebb mérvben és tudományos alapon. E körülmények közt egy új szellem emelkedék föl, ki a nép érzületére, gondolkodásmódjára , szokásaira, különösen pedig nyelvére vetvén mély, beható tekintetét, nemzeti nyelvünknek még eléggé ki nem bányászott aknájához, a nép nyelvéhez fordult, s itt költészetéhez alkalmas nyelvet keresett és talált, úgyannyira, hogy mindenki gyönyörködött az egyszerű, de erőteljes, tárgy és alak tekintetében minden idegen ízt és szint kizáró költészetien. — Ez új tünemény, kihez legújabb népies epikánk legszebb sikerei kapcsolvák : Arany János.

Vörösmarty és Arany müköltök a szó szoros értelmében : mindkettő nagyszerű tehetséggel s Ízléssel megáldva, mindkettő arra hivatva, hogy költészetünket eredeti géniuszához visszavezesse és annak valódi classikai korszakát elővarázsolja. Tárgya magyar Vörösmartynak is, de idegen formában, Aranynál szellem és forma is tősgyökeres magyar. Arany költészete az élet költészete, 1

miért is általa ülte diadalát költészetünkben a népies elem, mely átalkotólag hatott az idegen befolyással szemben, s költészetünket visszaadta önmagának.

Sokoldalú e két költőkirály működése, jelen tanulmány keretéhez képest azonban érintetlenül hagyva munkásságuk egyéb oldalait, itt csak eposzi költészetökröl kívánunk szólani.

Csak egy futólagos pillantás a Vörösmartyt és Aranyt megelőzött epikai költészetre teljes nagyságában tünteti fel mind a kettőt.

,Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha öseredeti eposzunk?' így sóhajt fel „Naiv eposzunkról“ szólva annak ez irányban későbbi megteremtője, maga Arany János. ,Mátyás előtti királyait, vezéreit — úgymond — elfeledte a magyar, s a mi keveset az „Isten ostoráról“ tud, nagy részben s talán egészen, Losonczy Tstván népszerű könyvének köszöni. De a mit tud, az is inkább adomaszerü, mint költői vonásokkal bir; és ha a hagyományok némely töredéket megőrzeni, a jelen korra juttatni képes volt, nem látszik, hogy ebben a müalak által elösegéltetett volna.'

S csakugyan, ha eposzi költészetünk írott maradványait nézzük, a XVI. s részben a XVII. századig, jobbadán idomtalan rimkrónikákra akadunk. Nem a verselés ügyetlensége, hanem a költői szólam, a műalkotás hiánya az, mi Tinódiban, Ilosvaiban hiányzik, mi iránt legkisebb érzékök sem volt. XVI. századbeli epikusainknál az alakítási hajlam oly igen hiányzik, hogy alig mutathatunk fel darabot, melynek szerzője öntudatossággal költői couipositióra törekedett volna. Sőt a XVI—XVIII. század epikusai sem jobbak e tekintetben, az egy Zrínyit kivéve; Liszti „Mohácsi veszedelmétől“ Etédi „Magyar gyászáig," a „Phönixtöl“ a „Hunniásig“ ugyanazon idomitás, mely szerint egy író sem uralkodott tárgyán, hanem ez uralkodott örajtok; vagyis, egy sincs

V