Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1854
I Igénytelen terv a Latinnyelv sikeresb kezelésére. Midőn egy alkalommal bizonyos könyvárus boltba bele'ptem, körűljártatván szemeimet, egész sorozatát láttam egy felől a szakácskönyveknek, más felől a különféle nyelvtanoknak, számtanoknak sat. Hogy mi legyen ezen könyvek czélja, azon nein kételkedtem; a szakácskönyvek, gondoltam, előadják, hogyan kell jó, ízletes ételeket készíteni; a nyelvtanok, hogy lehet egyik vagy másik nyelvnek helyes ismeretére eljutni sat.; csak azon akadtam föl pillanatra, hogy miután oly sok, jobbnál jobb szakácskönyv iratik és ajánltatik, mint történik mégis, hogy aránylag oly kevés a jó szakács? mint történik, hogy habár pontosan előadják a jó szakácskönyvek, melyek legyenek az egyik vagy másik étel ízletes készítésére a szükséges kellékek, mikép kell azokat vegyíteni sat., mégsem sikerül kinekki— nek még az illető recept pontos megtartásával is ízletes ételeket készíteni; sőt gyakran a szakácskönyvekhez erősen ragaszkodó szakács merő sületlenségeket tálal föl ? Ehhez hasonlag a nyelvtanokra nézve átgondoltam, hány nyelvtan jelenik meg kivált időnkben az irodalom terén, melyek mind oda irányozvák, hogyan lehet egyik vagy másik nyelvnek helyes ismeretére minél könnyebb és rövidebb úton eljutni; s íme, miként a tapasztalás bizonyítja, az eddig ismert legjobb nyelvtanok sem foglalnak magokban elég biztosítékot arra, hogy szeríntök a tanulók csalhatatlanul eljussanak a nyelveknek helyes ismeretére ! Avagy nem tapasztalluk-e már eléggé, hogy két vagy több intézetbeli ifjak ugyanazon nyelvtan szerint tanulván a nyelvet, mint ég és föld különböztek egymástól a nyelvnek helyes ismeretében? Ugyanazon nyelvtan szerint tanulván a nyelvet, egyik tanintézet növendékei könnyen áthatnak a nyelvtanon, és tiszta, összefüggő ismeretekre jutnak, melyeket, mert feledni nem könnyen lehet, tehát tanulni is csak egyszer kell; más intézet növendékei ellenben iszonyú fáradsággal mennek át ugyanazon nyelvtanon, a nevek és igék különféle változásaiban mindannyi rémalakokat szemlélvén; s végre, mit sok fáradság, néha sirás közt ma betanultak, holnap utána rínak, mert vagy alkalmazni nem bírják a betanultakat, vagy azokat egy betűig mind elfeledték. Ez és hasonló eszmélések azon hitet keltették föl bennem, hogy valamint a főzésnél, úgy egyéb mesterségek- vagy tanulmányoknál is kell lenni bizonyos titoknak, mely sem a tankönyvben, sem a tanuló ifjú tehetségeiben nem, hanem a kezelésben rejlik; s ki ezen titkot bírja, annak növendékei hiányosb kézikönyv mellett is messze hátrahagyják azon növendékeket, kiknek tanitójok bár a legjobb könyv szerint, de avallanul kezeli a tanítást. Ezen tanítói titokról szeretnék én jelenleg pár szót váltani, nagy nyereségnek tartván, ha sikerülne igénytelen soraim által e talizmán iránt csak figyelmet is gerjeszteni; mit ha eszközölhetnék, czélom el lenne érve. A mostani iskolai rendszer túlnyomólag gyakorlati lévén, nem szándékom tiszta elméleti utón megoldani föladatomat, hanem gyakorlatilag, bizonyos tárgyhoz kötvén az elméletet, hogy tüstént szembeötlő legyen, valljon a folytonos példák által fölvilágosított móddszer megállja-e a sarat és mennyire? És mert jelenleg a latinnyelv az, melyből az iskolákban történt előmenetel a magas várakozásoknak nem egészen felelt meg; másrészt pedig ezen nyelv mind az egyház érdekei, mind egyéb gyakorlati haszna miatt minden figyelmet érdemel: jelen értekezésem tárgyaúl a latinnyelvet választottam, melyen kísérletet kívánok tenni és kimutatni: mi módon vélném legsikeresebben tanítandónak e nyelvet. Mielőtt azonban hozzáfognék föladatom megoldásához, szükségesnek véltem némelyeket a következőkben előrebocsátani. Három út van, melyen szoktak haladni a tanítók a nyelvtanításban: 1—sö a tiszta elméleti, 2-ik a tiszta gyakorlati, 3-ik a kettő közti arany középút. Voltak s talán vágynak nyelvtanitok, kik vélték vagy vélik , hogy a nyelvtanulóknak okvetlen szükséges, theoria útján tudni előbb minden nyelvszabályt, mielőtt az olvasáshoz fogjanak; miért is az ily nyelvtanitok szorosan a kézikönyvhöz ragaszkodnak, és nem ritkán sorról sorra, betűről betűre mennek, gondosan óvakodván, hogy se a könyv rendszere meg ne zavartassák, se bár mi csekély kivétel ki ne maradjon. Ez a tiszta elméleti nyelvtanításmód. Hogy ezen tanításmód a mellett, hogy a növendékre fölötte fáradságos, legtöbb esetben czélhoz sem vezet, vagy csak igen későn, ez világos; mert az örökös szabálytanulás közt az erő 1*
