Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1854
4 zsibbad, a kedv lehangoltatik, az idő eltelik, és több évi fáradsága után a növendék alig tud egyebet a nyelvtannál, néha azt sem! Vágynak ellenben nyelvtanitok, kik a most említett nyelvtanításmódnak épen ellenkezőjét teszik, midőn minden elörebocsátott nyelvtani ismeret nélkül egyszerre belekapnak az elemzésbe, utólagosan és alkalmilag tanítván a nyelvtani szabályokat. Ez a tiszta gyakorlati nyelvtanításmód. Hogy ezen utóbbinak nagy előnye van az előbbi fölött, az tagadhatatlan; mind a mellett intézeti előadásokra, melyekben számosán vesznek részt, nem tartom — egyéb okokat mellőzvén — alkalmazhatnak csak azért sem, mert ezen tanításmódban minden egyes tanuló annyira igénybe veszi a tanítót, hogy az figyelmét egyes növendékeinek szentelvén, legjobb akarata mellett is kifogyna utóbb az időből minden növendékére kellő figyelmet fordítani; s tehát míg egyesek nyernének, az összeg vesztene ezen előadási móddal. Magán tanításoknál, különösen midőn a tanuló bír már némi nyelvtani ismereteket, ezen tisztán gyakorlati nyelvtanításmód könnyű és czélszerű lehet. A harmadik nyelvtanításmód az arany középút; mely az elméleti és gyakorlatinak vegyítésében áll, de melyet én nem abban helyezek, hogy tanítsunk előbb egy egy adag szabályt, azután azt példákkal begyakoroljuk: ez vajmi darabos és külső keverék lenne; hanem igazi belső vegyűletet értek olyképen, hogy a praxist áthassa a theo- ria, a theoria pedig legyen tele praxissal. Ezeket szükséges tájékozás végett elörebocsátván, lépjünk kissé közelebb tanintézeteinkhez, és vizsgáljuk meg mindenek előtt az iskolai kézikönyvül használtatni szokott latin nyelvtanokat, miképen vágynak azok szerkesztve? Ha azokat átlapozzuk, tüstént tapasztaljuk, hogy azok nem a tiszta gyakorlati úton szándékozzák kezeltetni a nyelv- tanítást, mert nem elemzés közben, hanem annak előtte tanítják a nyelvszabályokat; de nem is tiszta elméleti úton, mert az előadott szabályokra fordítási gyakorlatok vágynak fölhozva azoknak begyakorlására; úgy látszik tehát, hogy az arany középút az, melyen szándékozzák eszközölni a nyelvtanítást; azaz az elméletit a gyakorlatival vegyíteni, az előadott szabályokat gyakorlat által fölvilágosítani, s ekkép az ifjakat a nyelvnek helyes ismeretére vezetni. Fogják-e a nyelvtanok ezt önmagoktól eszközölhetni? Bizonyára nem! Hisz a nyelvtan önmagában holt betű, s miként fentebb említettem, még az eddig ismert legjobb nyelvtanok sem foglalnak magokban elég biztosítékot arra, hogy szerintük a tanulók csalhatatlanul eljussanak a nyelvnek helyes ismeretére. Maga a nyelvtan tehát jó deákokat nem teremt, hanem a tanító, ki a holt betűnek életet ad; ő az iskolának napja, mely az ifjú kezdőnek értelmét az utolsó rétegig fölvilágosítja, keblét fölmelegíti, és lelkes közremunkálásra indítja; ő az, ki miként a madár fiait, csalja növendékeit ágról ágra fokozatosan, míg azon magasra emelte őket, honnan tiszta kilátással bírnak, honnan áttekinthetik a láthatárt; szóval uraikká lesznek a tanulmányozott tárgynak. Miután tehát a siker nem a tankönyvtől, hanem a tanítói eljárástól, a kezeléstől függ: lépjünk be tantermeinkbe, tegyük mérlegre magát a tanítói eljárást ; és megvizsgálván minő hibák lopakodhatnak a kezeléshez, jelöljük Id azokat; mert a bajon csak úgy lehet segíteni, ha fel van födözve. a) Az 1-sö osztályú latin nyelvtanár belépvén az iskolába, maga előtt lát fejletlen tehetségű, gyönge, kezdő ifjakat. Megkezdi tehát a nyelvtanítást, de vajmi gyakran azon nagy hibával, hogy kezdő növendékeinek gyönge fölfogásához le nem ereszkedik, hanem beszél mint fejlettebb tehetségüekhez, avagy mint olyanokhoz, kik egyben másban már jártasak, meg nem gondolván, hogy tej való a kisdednek, s hogy a kezdő növendéknél semmit sem szabad föltételezni a tanárnak. Hogy ezen hiba által a tanúlás, azaz a tudásnak alapja veszélyeztetik, azt könnyű belátni. b) A nyelvtanúlásnak lényeges része az a 1 a k t a n. Az alaktanban fő kötelessége a tanárnak, növendékeivel a beszédrészeket és azok változásait jól megismertetni, és azokba őket begyakorolni. Ez ellen két nagy hibát követhet el a nyelvtanár, t. i.: vagy elhalmozza növendékeit szabályokkal a nélkül, hogy azokat kellőleg begyakorolná ; vagy pedig a szabályokat begyakorlandó, szolgailag az úgy nevezett fordítandó gyakorlatokhoz szegődik, és a sok példa közt utóbb elveszti magát. Az első esetben úgy járnak növendékei, mint kik mindenféle ételt összeesznek, de azt megemészteni nem bírják; második esetben megszakadoz a túlságos terjeszkedés közt az előadási fonal, és a sok fordítási gyakorlat után vajmi gyakran az az eredmény, hogy sem theoria, sem praxis! c) Hogy nyelvtanaink nem oly tökélyesek, mint lehetnének, vagy lenniök kellene, ez tagadhatlan. De legyen bár a nyelvtan legtökélyesb, ha annak a tanár életet nem ad, önmagában holt betű marad az mindig. Nyelvtanaink rendszeres tanulmányok kívánván lenni, a 8 beszédrész szerint tárgyalják az alaktant, és egyegy beszédrésztöl el nem távoznak, míg azt egészen ki nem merítették. Ezt nyelvtanainknak hibáúl fölróni nem lehet, de igen is a tanárnak, midőn ö a könyvnek holt betűihez ragaszkodik, és a rendszer miatt egy egészbe fűzött legnehezebb részeket a kivételekkel együtt egyszerre tárgyal; szóval midőn a kézikönyv a tanár az iskolában, a tanár pedig annak csak
