Eger - hetente kétszer, 1914

1914-06-20 / 49. szám

2

EGER. (49. SK.)

1914. junius 20.

A főispán jogállását a javaslat érintetlenül hagyja, azonban az alispán hatásköre lényegesen bővül. A közigazgatás feje az alispán lesz, akinek a vármegye területén működő minden közigazgatási hatóságra nézve ellenőrzési, sőt irányítási jogot is biztosít a javaslat.

A vármegyék politikai természetű régi jogköre lényegében nemesakhogy változatlan marad, hanem még bővül is egy uj intézménynyel. Az alkotmány védelmi jog, mint már érintettük, teljesen épségben marad, mert a meg nem szavazott adók behajtására és a meg nem ajánlt újoncok kiállítására vonatkozó kormányrendeleteket ezentúl sem szabad a vármegyei tisztviselőknek végrehajtani. A felírási és panaszjoga is érintetlen a vármegyének. Akár a főispán, akár az alispán rendelkezései ellen óvást emelhet. Sőt e jogának gyakorlása végett uj autonóm közeget kap a vármegye: a vármegyei táblabírót és helyettesét, kiket a vármegye közgyűlése kijelölés nélkül, titkosan, három évre választ. Ezzel az Uj tisztséggel semmiféle fizetés nem jár; hanem a felírási jog annyira kiszélesül, hogy a vármegye felírási jogát a táblabíró gyakorolja akkor, ha a közgyűlés nincs együtt. A vármegye harmadik politikai természetű joga: a közérdekű és országos ügyekkel való foglalkozás, a testvér törvényhatóságokkal való érintkezés bizonyos megállapodások vagy véleménynyilvánítás ügyében, — szintén változatlanul megmaradt.

Ezekben vázoltuk nagy vonásokban a közigazgatás tervbevett reformját, amelyet némelyek a «vármegyék államosítása» néven boncolgatnak. Pedig hát, amint láttuk, ez nem államosítás, hanem a vármegyei tisztviselőknek egységes státusrendezése kinevezési alapon és a vármegyei intézményeknek célszerűbb munkamegosztása s kapcsolatba hozása a központi kormányzattal.

Hogy mennyiben felel meg ez az intenció a hozzá fűződő reményeknek, arra még lesz alkalmunk visszatérni.

Ülések a vármegyén. A kedden tartandó rendkívüli törvényhatósági közgyűlést megelőzően hétfőn, junius 22-én délelőtt 7» 10 órakor a tiszti nyugdíj választmány Majzik Viktor alispán elnöklete alatt, délután 3 órakor a pénzügyi szakosztály Kassuba Domokos elnöklete alatt, kedden, junius 23-án délelőtt 7« 14 órakor pedig a állandó választmány Majzik Viktor elnöklete alatt ülést tart és előkészíti a közgyűlés napirendjére tűzött ügyeket.

Zalár József

1825—1914.

Nyolcvankilenc év terhével vállain, elköltözött az élők sorából a nagy idők és csodák korának utolsó dalnoka.

Zalár József meghalt!

Nehezen, nagyon nehezen esik leírnunk ezt a fekete hírt. Hiszen fájdalmat okozunk vele azoknak, akik olvassák, amiként fájdalmat okoz nekünk a gondolat, hogy az a nagy, fáradhatatlan, teremtő lélek, amely csak a múltra való visszaemlékezésben és elmerengésben élt, de lépést tartott a haladó korral is, immár nem lobog közöttünk égő szövésekként; hogy az az agy, mely oly csodás kohója volt az eget vívó eszméknek, megszűnt működni; hogy az a szív, mely szeretettel ölelt magához mindenkit, akit ismert, amely annyira lángolt a hazáért, a szabadságért, a költészetért, nem dobog már soha többé; soha többé .. .

Felsír a lelkünk, köny szökik szemünkbe. Köthetjük már a koszorút ciprus-levelekből, felölthetjük már a gyász fekete mezét: a nagy idők poéta-gárdájának ittfelejtett s köztünk, Egerben élő legutolsó tagját rabolta el tőlünk csütörtökön, junius hó 18-án délben az irigy és könyörtelen halál.

Kiesett a lant a költő kezéből és szépen szóló húrjai elpattantak. Nincs már aki daloljon nekünk régi dicsőségről, diadalmas csatákról, a nemzetet megváltó szabadságról, majd a vérbe- fult reményekről, a világosi Golgotháról, a nemzet haldoklásáról s a lánccsörgésről, bitófák ácsolásáról . . .

Zalár József ott fekszik a ravatalon, égő gyertyák között.

Ma még virágdísz, a kegyelet koszorúi ékesítik koporsóját. Holnap már kiviszik a

temetőbe, ahol az édes anyaföld öleli keblére és a pihenés csendes otthonában egy sírral több domborul az ákáclombok alatt és egy emlékkereszttel gazdagabb lesz a temető.

Hanem a szelleme, alkotó lelkének örökké friss hajtásaiban: a gyújtó hatású, majd lágyan zsongó, finom, bársonyos verseiben élni fog közöttünk időtlen időkig.

Ámde Zalár József műveiről ne beszéljünk a nagy halott ravatalánál. Olvasni kell dalait, közvetlenül élvezni a költészetét és — elénk tárul, és velünk marad Zalár József lelkének meleg, gazdag kincsesháza.

... Nyolcvankilenc év terhével vállain, elköltözött az élők sorából a nagy idők és csodák korának utolsó dalnoka.

Elhunytát siratjuk; csöndes nyugodalmáért imádkozunk 1 . . .

Zalár József élete és pályafutása eseménygazdag, eszményi és változatos. Nemesebb, ideálisabb világból való emberek közé tartozott, mint mi vagyunk. Akaratereje, szíve lelkesedése ellent tudott állani azoknak a hatásoknak, amelyek bennünk, a haladás jegyében, megölték az önzetlenséget, az élő és bátor hitet. 0 még rendületlenül hitt az eszmény igazságában és álhatatos hite erőt adott arra, hogy élete munkásságát nagy és eszményi célokra szentelje. Kortársai és barátai Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Vachot Sándor és Sárossy Gyula voltak. Gyöngyösön született 1825-ben. Kezdetben Hizli Józsefnek hívták és csak később vette föl a Zalár nevet. Középiskolai tanulmányait Gyöngyösön végezte, majd Egerbe jött és kispap lett s itt, a szemináriumban találkozott először Petőfivel. A szabadság- harc kitörésekor, 1848-ban, éppen fölszentelése előtt, otthagyta a papi pályát és beállott honvédnek. A délvidékre került a szerbek ellen küldött csapatokkal, ahol azonban megbetegedett és visszatért Gyöngyösre. Betegségéből felgyógyulva, újból felajánlotta szolgálatát a honvédelmi bizottmánynak és Jósika Miklós, a nagy regényíró, Vachot Sándor és Sárosy Gyula bemutatására, annyira megszerette a tüzes lelkű ifjút, hogy Damjanics mellé historiografnak nevezte ki. Zalár József tehát ismét a táborba került és ott is maradt a dicsőségesen vezetett

Rz „EGER“ tárcája.

Természet ölén.

Tündérszárnyú nyári szellő Atsuhan a tájon S körülcirógat, midőn a Természetet járom.

Kis madárkák énekükkel Az Istent dicsérik,

Csicsergésük száll magasan,

Fel egész az égig.

A kis bogár zimmeg-zümmög S egyre csak azt mondja:

»A hatalmas nagy Istennek Reám is van gondja.«

Kis virágok jobbra-balra Vígan integetnek: —

Látjátok a nyomát rajtunk őrködő szemeknek?

Elhallgatom a madárkát,

Bogárkát, virágot,

Bennük hallom, bennük látom Az egész világot.

S míg a csicsergő, viruló'

Természetet járom,

A jó Isten nagy hatalmát Mjnd jobban csodálom.

Baum1 Mária.

Zalár József.

(1825-1914.)

I

Mikor ezüstös ökörnyál úszik a levegőben és elkövetkezik a lombhullás méla romantikája, virágtestvéreitől elhagyva, kifejti pompáját az őszi rózsa. Az erőtlen, bágyadt napsugárzásban zavartalanul álmodik a lobogó nyárról, melynek tündére kék szandálban táncolt az aranykalászos búzaföldeken, édes-bús mosollyal bele-belenéz a kéklő messzeségbe, és csak olyankor tér magához, amikor egy-egy zord fuvalom megkeresi. Mert a határ hasztalan kendőzi magát, a pipere mit sem segít, a komor tél igen közel van. Es egy sötét éjszakán a jégujjú halál irgalmatlanul megöli az őszi rózsát. . .

Az őszi rózsa halhatatlan megéneklője, Zalár József, a nagy napok egyik kiváló lantosa, halott. Életének java része a kiegyezés szürke korára esik, a nemzet életefolyásának borongás őszére, s ő, ki a forradalom lángjainak lobogását lelkesedéssel látta, mint egy fehér őszi rózsa, a magyar mesék „ősz öreg embere,“ álmodozott a dübörögve rohanó napokról, melyeknek órái évekkel értek fel. Thermidor napja véres pompával áldozott le a látóhatár szélén, a magyar szabadság vérbe és lángokba temetkezett, — a korszak, melyben

Zalár dalai szárnyra keltek, Vendémiaire, melytől már nincs messze a zúzmarás Brumaire. Hosszú idő múlt el a szabadságharc óta, s a nemzeti szellem virágai, részint erőszakosan letépve, részint betelve életükkel, a közös édesanya: a mindenható Természet keblére megpihenni tértek. Annak a virágos mezőnek, melyből pacsirtaszó gyanánt emelkedtek a költők dalai, Petőfi volt az égő-piros pipacsa, s Zalár József az álmodozó őszi rózsája.

Nagy halottunk meglehetősen visszavonult életet folytatott. Egyedül akart maradni a biztató múlt nagy emlékeivel, meghitt barátságban Vörösmarty, Bajza, Vachott, Sárossy és Damjanics szellemeivel, megénekelve a tavaszi hadjárat minden dicsőségét és elsiratva a nemzeti hitvallás bátor vértanúit. Ifjan történeti napokat élt át, s azokban ő is tevékeny szerepet játszott, érthető tehát, ha ez a kiforrott egyéniség idegenkedett olyan nemzedék hétköznapi dolgaiban résztvenni, amely hangosan, vagy kevésbbé hangosan únos-untalan kiabál, maga sem tudva, mit is akar hát tulajdonképen? A nagy költő korán kinőtt az átlagemberek szürke társadalmából, az élet nagy színpadán többet játszott el, mint sok más ezer ember, eszményei felülemelkedtek kora nézetein, miért rajta is beteljesedett, amit Schopenhauer a nagy emberekről mond. A külön-