Eger - hetente kétszer, 1914

1914-04-01 / 26. szám

2 EGER. (26. sz.) 1914. április 1. meg nem szavazott adók behajtását és újoncok kiállítását illetőleg fennáll, hogy e jogával ne kénye-kedve szerint, hanem kötelességszerűen éljen, hogy ekkép a törvényhatóság állásfoglalására módot adhasson s a törvényhatóság e jogát ki ne játszhassa. Végül gondoskodás teendő, hogy ekképen nem csak pusztán közigaz­gatási, hanem közjogi állásának meg- felelőleg, fegyelmi vétségeinek elbírá­lása még abban az esetben is, ha a többi tisztviselő fegyelmi ügye a fel­hangzott kivánalmaknak megfelelően szabályoztatok, azoktól különállóan, egy, a függetlenség minden kritériumá­val felruházott bíróságra bízassák. E tekintetben legcélszerűbb volna fegyelmi ügyei elintézését azon bíró­ságra bízni, amely az 1871. évi VIII. t.-c. 35-ik 8-a szerint lett szervezve. / v Állásukból folyna továbbá az is, hogy részese lenne mindazon függet­lenségnek, amely az ítélőbírák részére biztosítvák. Ha azt az alispáni állást a magyar alkotmányosság és a történeti jogok megtartása érdekében ennyire körül­vértezzük, azt hiszem, kineveztetése ellenére is minden aggály nélkül rá­bízható a különböző közjogi cselek­mények végzése és vezetése. A többi tisztviselő jogállásáról, a törvényhatóság, a főispán és alispánhozi jogviszonyáról — figyelemmel a ren­delkezésemre álló időre — nem szól­hatok, nem hallgathatom el azonban gyakorlati tapasztalatokon nyugvó meg­jegyzéseimet, a vármegye jövő tiszt­viselőinek minősítését illetőleg. Nemtörődömséggel még sohasem nyertek csatát, mert a közönyös nembánomság még a legjobb ügyet is elerőtlenítj. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvár­megye közigazgatási bizottsága hétfőn, április hó 6-án délelőtt y2ll órakor rendes havi ülést tart a vármegye székhazának kistermében. Eger város alakuló közgyűlése. Eger város képviselőtestülete hétfőn, április hó 6-án, dél­után 4 órakor közgyűlést tart a város közhá­zának nagytermében, mely alkalommal a kép­viselőtestület az összes választmányait, bizott­ságait és szakosztályait újraalakítja. Harc Dobó István emléke körül. — Kit illet a márvány-sírkő ? — I. Az ungi átirat. Kétszáznyolcvanegy esztendővel Eger vá­rának hősi megvédése után, vagyis 1833-ban, Pyrker János László patriarka-érsek, a hazafias kegyeletnek kápolnájává alakíttatta át az egri várnak történeti nevezetességű Sötétkapu-ját, és méltó emlékéül a várvédelem dicső napjainak, az oltáralaku kőemelvényen vörös márványból faragott emléket helyezett el, amelyet a leg­nagyobb hősnek, Dobó Istvánnak életnagyságu domborműve díszít . . . És ezt az emléket most, 81 évvel később, — mint már hírt adtunk róla, — visszaköveteli s el akarja vinni tőlünk Ungvármegye közön­sége, a — kegyelet nevében. Szerintük, azon a helyen, ahol a nemzeti létért és az európai művelődésért lefolyt küz­delmekben hősi vértől pirosló, fényes betűkkel Írták be nevüket a világtörténelembe az „Egri csillagok“ ; a legnagyobb bősnek, a legfényesebb „Egri csillagának, Dobó Istvánnak — nem jó helyen van az emlékei Dobőruszka község számára reklamálják vissza az emlékkövet; nem átalják nyolcvan évet haladó békés és kegyeletes birtoklásában háborítani Eger város közönségét, csupán azért, mert — szerintük — jobban illik Dobó emléke a sírra, amelyben a nagy hős hamvai pihen­nek, mint az egri vár piacára torkolló Sötét­kapuba, ahol Dobó István szelleme virraszt az élők emlékezésében és kegyeletében! . . . Kit illet az emlék? Ez most a kérdés. És megindul a kultúrharc, melynek első bom­bájaként Ungvármegye törvényhatósági bizott­sága részéről megérkeztek a következő azonos szövegű akták Hevesvármegyéhez, Eger városá­hoz, az egri érsekséghez és az egri honvéd parancsnoksághoz: Rz „EGER“ tárcája. Haza vágyom. Kiskoromban egyszer álom borult reám S álmodtam gyönyörűt, fenségest, igazit; Örzőangyalomnak gyengéd, szelíd keze Fel a felhőtelen magasságba vitt. Ott boldogabb s örök hazára találtam, Hol nincsen kesergés, bú, bánat, gyötrelem, Hol nincsenek síró, viharcsapzott lelkek, Hol nincs szúró tövis, de még csak tüske sem. R boldogság napja csodás tűzben lángolt, Körülsugározva szűz tiszta lelkeket, őrzőangyalommal hallottunk zengeni Istent dicsőítő, angyali éneket. Hófehér, ártatlan liliomvirágok Örök üdvösségről regéltek nekünk, Édes őrangyalkám hozzámhajolt s mondta: »Mi most itthon vagyunk s innen el nem me­gyünk«. Ámde az álomnak csakhamar vége lett, Elfújta a világ álomrontó szele. S én az ébredésnek lágysóhajú szárnyán örök hazából a földre kerültem le. De azóta mindig, mikor eszembe jut Ez a boldog, csodás mennyei szép álom, Láthatatlan erő vonzza a szivemet, S repeső lélekkel haza, haza vágyom. Baum Mária. Levél Palócóniából. Tekintetes Szerkesztő Úv 1 Menteő továdabb eél az ember, antul job­ban elkeseregyik. Csakugyan letjobb mag azok­nak, akik a feődbe kötöztek. Mág ők nem bánják, ha fel is karul a világ a muszkák mi­att vagy mindétig is esik az eső. Nekem, az én palóc lelkemnek nagyon gyanúsan forog a világ kereki. Az én melle­met valami megrekedt, nehéz levegő fojtogatja. Nehéz, nagy idő fog ránk gyünni, Uram! En­nek a közelgető nagy időnek előre vetődött árnyéka az örök felhő az égen, meg a rendet­len felfordult világ. Mikor az emmi Mátránk megbeődű’, mindig idővátozást jelent. Túl a Mátrán is morajlik szüntelen valami, mintha a poklok lelke háborogna valahol. Tessen elhiny- nyi, Uram, hogy idővátozás lesz a nagy világ­ban is. Csak az imént száradt fel nagyábú’ a nyakunkbó’ a víz és mág memmeg szakad reánk. Igaz, hogy jó jellel kezdődött a tavasz : a Galya felől me’dördült az ég. Azt mondják a reegi öregek, hogy ha onnét gyün a dörgés letelsőbben, akkor bőtermésű, jő nyár lesz. De mág a jóslásnak se hiszek. Nem vöt rendes a teél, nem lesz rendes a nyár se. Aminek teélen kellett véna leesnyi, most esik le. Egész hozzá szoktunk mág ahho’, hogy ha megindul az eső, akkor letalább is kéét hétyig esik egyhúzomba. Az én palóc lelkemhez szörnyen szomorú hangokat csapkod a szakadó eső. Mintha azt 37. (8804) szám. 1913. kgy. jkv. 1914. A vármegye alispánja előterjeszti az Uug- vármegyei Közművelődési Egyesület kérvényét, Dobóruszka község képviselőtestületének 4/kgy. 1913. számú határozatát, továbbá Deák Gyula, a Közművelődési Egyesület titkára által össze­állított történelmi adatokat. E beadványok adatai alapján kérik, hogy a törvényhatósági bizottság követelje vissza Eger városától Dobó István­nak a várkápolnában levő szobrát, amelyet Dobó- ruszkáról, Dobó István sírjáról, a szatmár- megyei Schematisnius adatai és a szájhagyomány szerint, a község beleegyezése nélkül vittek el. E kérelmet a kővetkezőkben indokolják: A dobóruszkai róm. kát. templom délnyugoti oldalán, közvetlenül a templom fala mellett volt elhelyezve Ruszkai Dobó István, az egri hős, Dobóruszka község urának márványszobra. A szobor helye ma is felismerhető. Az emlék­művet az ősök kegyelete és vallásos buzgalma állíttatta fel. Hogy a szobor tényleg Dobórusz- kán és a róm. kát. egyház tulajdona volt, bi­zonyítja az egyház könyvtárában mai nap is meglevő 1791. és 1793. évben felvett egyházi vagyonleltár, melyben a következők találtatnak: Az 1791. évben: „Inventarium Ecclesiae. Statua Stephanum Dobó ad latus Ecclae, a foris ad portám pr&eclusam aplicita, ad quem locum 8epulchrum positum.“ Az 1793. évi levéltárban a következők: Ecclesia haec habét latus unum in corpore foras protensum, ubi adest Cripta, supra quam jacet in terra . . . posita Effigies mamorea Stephanum Dobó de Ruszka.“ A szo­bor a múlt század elején az egri várkápolnába került, még pedig mint a szatmári egyházmegye jubiláris emlékkönyve 318. lapon feljegyzi s mint a szájhagyomány a község lakói közt ma is emlegeti, titokban, éjnek idején vitték el, a község tiltakozása s ellenzése dacára; Dobó­ruszka község azóta hiába követelte vissza jogos tulajdonát. A helyszínén eszközölt puhatolás adatai szerint: Zsigrai Pál plébánosnak a dobóruszkai plébánián levő 1791. és 1793-iki feljegyzései, adatai nyomán a szobor ekkor még kétségtele­nül Dobóruszkán volt. Kondás György és Cziz- már János dobóruszkai lakosok, akik 80 éven túl vannak, határozottan emlékeznek arra, amikor a szobrot Dobóruszkáról elvitték. Ok akkor iskolás gyerekek voltak s még élénk emlékezetükben él, hogy egy nagy szekérrel álltak meg a templom előtt s a szobrot a tem­plom falából kiemelve, azt elvitték. Hogy kinek a parancsára történt, azt nem tudják. Ez az eset körülbelül 1836—1838. körül történt. Hogy a szatmári püspök adott-e engedélyt az akkori dobóruszkai plébánosnak, Haraszthy Pálnak a mondanák a vízcseppek, mintha azt búgná a köztük bujkáló szeél nyelve: ne fáradjatok so­kat, ne bajlódjatok halálos módon a főddel, hisz’ idegen lábak tipornák el úgyis fáradsá­gotok, gyümölcsét azon nemsokára. És csakugyan: rendes munka helyett csak teéb-lábolónk. Fáradtan lendűl a karónk, erőt­lenül dűl szét ekénk nyomán a főd, sovány, veékony a földből kibújt búzaszál. Egeész élet- nyilvánulásónk csak egy fáradt nyújtózkodás. Asszonyaink is többet ásítanak a guzsalyon meg a szövőszeék, az eszváta mellett, mint danolnak, vagy beszeélnek. A nagy lelki el- nyomúlás okát mindenki sejti, de senki se mondja meg, mindenki mástú kérdi néma, bús tekintettel. Hej, Istenem! de letszomorúbb az, amit most akarok mondanyi. Hogy soha se csináták vóna meg azt a vasútat erre mifeleénk! Tet­szik mág tunnyi, hogy mit akarok mondanyi. Sokan mennek tőlünk memmeg a nagy tenger felé. Asszony-, gyereksírástú’ hangos a falunk. Sírásuk a síró szeélvel, könnyük a szakadó esővel összevegyül. Fájdalmas is az, hogy mink egyre fogyónk. Mág olyan ember is kezibe fogja a zeőd lá­dát, felhúzza a német nadrágot, mint Kis do­bié Imre. Fertá’ főgyi, háza, lova van. Es mé­gis megy a szeénbányák fojtó porába, sötét világába. De itt van Kovács német Andris is, hát ő mit akar a tengeren tű’? Hiszen az apja, aki pár hónapja balt meg, Isten nyugtassa,

Next

/
Thumbnails
Contents