Eger - hetente kétszer, 1914
1914-04-01 / 26. szám
2 EGER. (26. sz.) 1914. április 1. meg nem szavazott adók behajtását és újoncok kiállítását illetőleg fennáll, hogy e jogával ne kénye-kedve szerint, hanem kötelességszerűen éljen, hogy ekkép a törvényhatóság állásfoglalására módot adhasson s a törvényhatóság e jogát ki ne játszhassa. Végül gondoskodás teendő, hogy ekképen nem csak pusztán közigazgatási, hanem közjogi állásának meg- felelőleg, fegyelmi vétségeinek elbírálása még abban az esetben is, ha a többi tisztviselő fegyelmi ügye a felhangzott kivánalmaknak megfelelően szabályoztatok, azoktól különállóan, egy, a függetlenség minden kritériumával felruházott bíróságra bízassák. E tekintetben legcélszerűbb volna fegyelmi ügyei elintézését azon bíróságra bízni, amely az 1871. évi VIII. t.-c. 35-ik 8-a szerint lett szervezve. / v Állásukból folyna továbbá az is, hogy részese lenne mindazon függetlenségnek, amely az ítélőbírák részére biztosítvák. Ha azt az alispáni állást a magyar alkotmányosság és a történeti jogok megtartása érdekében ennyire körülvértezzük, azt hiszem, kineveztetése ellenére is minden aggály nélkül rábízható a különböző közjogi cselekmények végzése és vezetése. A többi tisztviselő jogállásáról, a törvényhatóság, a főispán és alispánhozi jogviszonyáról — figyelemmel a rendelkezésemre álló időre — nem szólhatok, nem hallgathatom el azonban gyakorlati tapasztalatokon nyugvó megjegyzéseimet, a vármegye jövő tisztviselőinek minősítését illetőleg. Nemtörődömséggel még sohasem nyertek csatát, mert a közönyös nembánomság még a legjobb ügyet is elerőtlenítj. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága hétfőn, április hó 6-án délelőtt y2ll órakor rendes havi ülést tart a vármegye székhazának kistermében. Eger város alakuló közgyűlése. Eger város képviselőtestülete hétfőn, április hó 6-án, délután 4 órakor közgyűlést tart a város közházának nagytermében, mely alkalommal a képviselőtestület az összes választmányait, bizottságait és szakosztályait újraalakítja. Harc Dobó István emléke körül. — Kit illet a márvány-sírkő ? — I. Az ungi átirat. Kétszáznyolcvanegy esztendővel Eger várának hősi megvédése után, vagyis 1833-ban, Pyrker János László patriarka-érsek, a hazafias kegyeletnek kápolnájává alakíttatta át az egri várnak történeti nevezetességű Sötétkapu-ját, és méltó emlékéül a várvédelem dicső napjainak, az oltáralaku kőemelvényen vörös márványból faragott emléket helyezett el, amelyet a legnagyobb hősnek, Dobó Istvánnak életnagyságu domborműve díszít . . . És ezt az emléket most, 81 évvel később, — mint már hírt adtunk róla, — visszaköveteli s el akarja vinni tőlünk Ungvármegye közönsége, a — kegyelet nevében. Szerintük, azon a helyen, ahol a nemzeti létért és az európai művelődésért lefolyt küzdelmekben hősi vértől pirosló, fényes betűkkel Írták be nevüket a világtörténelembe az „Egri csillagok“ ; a legnagyobb bősnek, a legfényesebb „Egri csillagának, Dobó Istvánnak — nem jó helyen van az emlékei Dobőruszka község számára reklamálják vissza az emlékkövet; nem átalják nyolcvan évet haladó békés és kegyeletes birtoklásában háborítani Eger város közönségét, csupán azért, mert — szerintük — jobban illik Dobó emléke a sírra, amelyben a nagy hős hamvai pihennek, mint az egri vár piacára torkolló Sötétkapuba, ahol Dobó István szelleme virraszt az élők emlékezésében és kegyeletében! . . . Kit illet az emlék? Ez most a kérdés. És megindul a kultúrharc, melynek első bombájaként Ungvármegye törvényhatósági bizottsága részéről megérkeztek a következő azonos szövegű akták Hevesvármegyéhez, Eger városához, az egri érsekséghez és az egri honvéd parancsnoksághoz: Rz „EGER“ tárcája. Haza vágyom. Kiskoromban egyszer álom borult reám S álmodtam gyönyörűt, fenségest, igazit; Örzőangyalomnak gyengéd, szelíd keze Fel a felhőtelen magasságba vitt. Ott boldogabb s örök hazára találtam, Hol nincsen kesergés, bú, bánat, gyötrelem, Hol nincsenek síró, viharcsapzott lelkek, Hol nincs szúró tövis, de még csak tüske sem. R boldogság napja csodás tűzben lángolt, Körülsugározva szűz tiszta lelkeket, őrzőangyalommal hallottunk zengeni Istent dicsőítő, angyali éneket. Hófehér, ártatlan liliomvirágok Örök üdvösségről regéltek nekünk, Édes őrangyalkám hozzámhajolt s mondta: »Mi most itthon vagyunk s innen el nem megyünk«. Ámde az álomnak csakhamar vége lett, Elfújta a világ álomrontó szele. S én az ébredésnek lágysóhajú szárnyán örök hazából a földre kerültem le. De azóta mindig, mikor eszembe jut Ez a boldog, csodás mennyei szép álom, Láthatatlan erő vonzza a szivemet, S repeső lélekkel haza, haza vágyom. Baum Mária. Levél Palócóniából. Tekintetes Szerkesztő Úv 1 Menteő továdabb eél az ember, antul jobban elkeseregyik. Csakugyan letjobb mag azoknak, akik a feődbe kötöztek. Mág ők nem bánják, ha fel is karul a világ a muszkák miatt vagy mindétig is esik az eső. Nekem, az én palóc lelkemnek nagyon gyanúsan forog a világ kereki. Az én mellemet valami megrekedt, nehéz levegő fojtogatja. Nehéz, nagy idő fog ránk gyünni, Uram! Ennek a közelgető nagy időnek előre vetődött árnyéka az örök felhő az égen, meg a rendetlen felfordult világ. Mikor az emmi Mátránk megbeődű’, mindig idővátozást jelent. Túl a Mátrán is morajlik szüntelen valami, mintha a poklok lelke háborogna valahol. Tessen elhiny- nyi, Uram, hogy idővátozás lesz a nagy világban is. Csak az imént száradt fel nagyábú’ a nyakunkbó’ a víz és mág memmeg szakad reánk. Igaz, hogy jó jellel kezdődött a tavasz : a Galya felől me’dördült az ég. Azt mondják a reegi öregek, hogy ha onnét gyün a dörgés letelsőbben, akkor bőtermésű, jő nyár lesz. De mág a jóslásnak se hiszek. Nem vöt rendes a teél, nem lesz rendes a nyár se. Aminek teélen kellett véna leesnyi, most esik le. Egész hozzá szoktunk mág ahho’, hogy ha megindul az eső, akkor letalább is kéét hétyig esik egyhúzomba. Az én palóc lelkemhez szörnyen szomorú hangokat csapkod a szakadó eső. Mintha azt 37. (8804) szám. 1913. kgy. jkv. 1914. A vármegye alispánja előterjeszti az Uug- vármegyei Közművelődési Egyesület kérvényét, Dobóruszka község képviselőtestületének 4/kgy. 1913. számú határozatát, továbbá Deák Gyula, a Közművelődési Egyesület titkára által összeállított történelmi adatokat. E beadványok adatai alapján kérik, hogy a törvényhatósági bizottság követelje vissza Eger városától Dobó Istvánnak a várkápolnában levő szobrát, amelyet Dobó- ruszkáról, Dobó István sírjáról, a szatmár- megyei Schematisnius adatai és a szájhagyomány szerint, a község beleegyezése nélkül vittek el. E kérelmet a kővetkezőkben indokolják: A dobóruszkai róm. kát. templom délnyugoti oldalán, közvetlenül a templom fala mellett volt elhelyezve Ruszkai Dobó István, az egri hős, Dobóruszka község urának márványszobra. A szobor helye ma is felismerhető. Az emlékművet az ősök kegyelete és vallásos buzgalma állíttatta fel. Hogy a szobor tényleg Dobórusz- kán és a róm. kát. egyház tulajdona volt, bizonyítja az egyház könyvtárában mai nap is meglevő 1791. és 1793. évben felvett egyházi vagyonleltár, melyben a következők találtatnak: Az 1791. évben: „Inventarium Ecclesiae. Statua Stephanum Dobó ad latus Ecclae, a foris ad portám pr&eclusam aplicita, ad quem locum 8epulchrum positum.“ Az 1793. évi levéltárban a következők: Ecclesia haec habét latus unum in corpore foras protensum, ubi adest Cripta, supra quam jacet in terra . . . posita Effigies mamorea Stephanum Dobó de Ruszka.“ A szobor a múlt század elején az egri várkápolnába került, még pedig mint a szatmári egyházmegye jubiláris emlékkönyve 318. lapon feljegyzi s mint a szájhagyomány a község lakói közt ma is emlegeti, titokban, éjnek idején vitték el, a község tiltakozása s ellenzése dacára; Dobóruszka község azóta hiába követelte vissza jogos tulajdonát. A helyszínén eszközölt puhatolás adatai szerint: Zsigrai Pál plébánosnak a dobóruszkai plébánián levő 1791. és 1793-iki feljegyzései, adatai nyomán a szobor ekkor még kétségtelenül Dobóruszkán volt. Kondás György és Cziz- már János dobóruszkai lakosok, akik 80 éven túl vannak, határozottan emlékeznek arra, amikor a szobrot Dobóruszkáról elvitték. Ok akkor iskolás gyerekek voltak s még élénk emlékezetükben él, hogy egy nagy szekérrel álltak meg a templom előtt s a szobrot a templom falából kiemelve, azt elvitték. Hogy kinek a parancsára történt, azt nem tudják. Ez az eset körülbelül 1836—1838. körül történt. Hogy a szatmári püspök adott-e engedélyt az akkori dobóruszkai plébánosnak, Haraszthy Pálnak a mondanák a vízcseppek, mintha azt búgná a köztük bujkáló szeél nyelve: ne fáradjatok sokat, ne bajlódjatok halálos módon a főddel, hisz’ idegen lábak tipornák el úgyis fáradságotok, gyümölcsét azon nemsokára. És csakugyan: rendes munka helyett csak teéb-lábolónk. Fáradtan lendűl a karónk, erőtlenül dűl szét ekénk nyomán a főd, sovány, veékony a földből kibújt búzaszál. Egeész élet- nyilvánulásónk csak egy fáradt nyújtózkodás. Asszonyaink is többet ásítanak a guzsalyon meg a szövőszeék, az eszváta mellett, mint danolnak, vagy beszeélnek. A nagy lelki el- nyomúlás okát mindenki sejti, de senki se mondja meg, mindenki mástú kérdi néma, bús tekintettel. Hej, Istenem! de letszomorúbb az, amit most akarok mondanyi. Hogy soha se csináták vóna meg azt a vasútat erre mifeleénk! Tetszik mág tunnyi, hogy mit akarok mondanyi. Sokan mennek tőlünk memmeg a nagy tenger felé. Asszony-, gyereksírástú’ hangos a falunk. Sírásuk a síró szeélvel, könnyük a szakadó esővel összevegyül. Fájdalmas is az, hogy mink egyre fogyónk. Mág olyan ember is kezibe fogja a zeőd ládát, felhúzza a német nadrágot, mint Kis dobié Imre. Fertá’ főgyi, háza, lova van. Es mégis megy a szeénbányák fojtó porába, sötét világába. De itt van Kovács német Andris is, hát ő mit akar a tengeren tű’? Hiszen az apja, aki pár hónapja balt meg, Isten nyugtassa,
