Eger - hetente kétszer, 1913
1913-03-01 / 18. szám
2 EGER. (18. sz.) 1913. március 1 Mennyire más volna minden, ha az egymást lekötő, fölemésztő erők az egymás segítségére sietnének! Ha a széthúzás, a zűrzavar volna rendkívüli, és nem a nagyritkán ránk köszöntő, ideig-óráig tartó béke. Ha nem egymást összezúzni volna a cél, hanem öntudatos, komoly előhaladás az előre kitűzött utón, melyet egy megbízható iránytű jelölne ki ...! Megbízható iránytű?! Van-e még ma ilyen? Van, de nem aranyból, még csak nem is acélból (amiből a fegyverek készülnek), hanem a nemes szivek mélyén. Hazaszeretet, okos aggódás a nemzet jövőjéért, szeretet egymás iránt és komoly megbecsülés: ezek azok az elemek, melyekből a mi zűrzavarból kivezető iránytűnknek alkotódnia kell. Ez a lelkekben működő iránytű pedig, hogy mindig a helyes utat jelölhesse ki, minél gyakrabban az Ég felé fog tekinteni, ahol még nemrég is az egész nemzet a «tengeren evezők csillagát» látta. — Ott ragyog az most is, csak meg kell látni ezt az égi fényt, a siralomvölgyében zarándoklók biztos kalauzát, a tengeren evezőknek szabadulást jelölő iránytűjét. . .! Matlák József. Hét verdikt. — A februári esküdtszéki ciklus. — Nem is olyan régen, a magyar parlamentben, egy szociológus képviselő fölpanaszolta az igazságügyi-tárca költségvetésének tárgyalásánál, hogy drága a magyar igazságszolgáltatás. Azt mondta: Egy 3000 koronás rendes perben a törvényszéknél 3, a táblánál 5, a Curián 7, összesen 15 biró ítélkezik. Ez nagy fényűzés. . . így állítva be a dolgot, talán igaza is van a t. szociológus képviselőnek. Azonban a t. szociológus képviselő ur ott téved, mikor azt hiszi, hogy a magyar igazságszolgáltatás 3000 koronás perek számára van berendezkedve. Bár igy lenne! Micsoda boldog világ volna, ha a törvényszékek csupa 3000 koronás perekkel bajoskoduának és nem a meglazult erkölcsök, a fékevesztett emberi indulatok, a mások személy- és vagyonbiztonsága ellen elkövetett bűnök foglalkoztatnák a magyar bíróságot! . . . Hogy drága az igazságszo'gáltatás? Hát ez igaz. Az idei állami költségvetés például 63.038,910 koronával állította be az igazságügyi-tárca költségvetését az állam háztartásába. Hanem, ha tekintetbe vesszük, hogy mit vesz be az állam fogyasztási adók cimén, éppen azokért a dolgokért, amik az emberi szenvedélyeknek fölszabadítása révén a legtöbb munkát adják a bíróságnak: akkor más következtetésre kell jutnia az igazságos és józan gon- dolkozásu szociológusnak. íme, beszéljenek a számok: Az idei, tehát az 1913. évi költségvetés Szeszadó cimén . : . 138,500.000 Söradóból .................... 12,800.000 Söradópótlékból . . . 28,800.000 Boritaladóból .... 24,000.000 Italmérési illetékből . . 5,000.000 koronát irányozott elő bevételnek az - alkoholból. Összeadva ezt, végösszegében 209,100,000 korona bevételt jeleut csupa olyan dolgokból, amelyek a bűnök melegágyának, a korcsmának, és a bűnök közvetetlen előidézőjének, az italnak köszönhetők. Ehhez a 209,100,000 koronához képest micsoda az a potom 63,038,910 korona, mely a bűnök megtorlására szolgál! ... Merész gondolat, te tegyük fel, hogy ha egyszer úgy alakulnának a viszonyok, hogy a magyar állam összes ital-jövédeke lenne 63 millió korona és az igazságügyre fordítódnék 209 millió: mi lenne akkor? Azt hisszük, hogy lényegesen akkor sem változnék meg a mostani elfajult erkölcsi állapot. Mert a 63 millió még mindig tenger sok elfogyasztott alkoholnak lenne a jövedéke, a 209 millió pedig akkor sem tudná ellensúlyozni és megakadályozni azokat a mérhetetlen szociális bajokat, amelyeket az ital az emberiségnek okoz. Az persze csak jámbor óhajtás, hogy az állam zárassa be a korcsmákat. Kétszázkilencmillió korona nagy pénz még akkor is, ha az igazságügyi költségeket levonjuk belőle. Az államnak pedig szüksége vau pénzre. Hanem arra talán még sincsen szüksége az államnak, hogy a társadalom söpredékét; a dologkerülő csavargókat, naplopókat és a büntetőtörvénynyel ellentétbe kerülő egyéb jeles alakokat, — a szeszfogyasztás révén, — dédelgesse. Mert most dédelgeti. Ugyanazért a bűnért nem ugyanaz a büntetés jár, ha azt józan, vagy részeg ember követi el. A részegséget mentő-körülménynek veszi a tul-ágosan humánus magyar igazságszolgáltatás és ha valaki berúg bűnének elkövetése előtt, egészen más elbírálás és beszámitás alá esik a cselekedete, mintha józan fővel követi el ugyanazt. Vennék csak súlyosbító körülménynek a részegséget a büntetések kiszabásánál: mindjárt nem lenne annyi a részeg ember és annyi a verekedés, testisértés és egyéb büntetendő cselekmény. Az igaz, hogy a „bátorságából is kevesebb fogyna a korcsmákban és a pálinkásboltokban. Az egri kir. törvényszéknél, mint esküdtbíróságnál tartott s csütörtököli bezárult februári esküdtszéki tárgyalások során hét bűnügyben hoztak verdiktet az esküdtek. Mind a hét kiontott embervérért emelt vádnak volt a büntetőjogi következménye és csaknem mind a hét bűnügynél szerepe volt rz — alkoholnak. Az első verdikt (febr. 18) fölmentő volt. Mlinkó Jakabné Besenyőteleken vasvillával olyan szerencsétlenül ütötte meg házsártos természetű édesanyját, özv. Mlinkó Lászlónét, hogy meghalt. Végzetes tettét önvédelemből követte el. Ez szolgált mentségére. A második verdikt (febr. 19) szintén fölmentő ítéletet vont maga után. Schossberger báró tarnamérai uradalmában együtt cselédes- kedett Baros János, Bardóczi Mátyással. Nem jó viszonyban éltek; állandó volt a perpatvar közöttük. A múlt év szeptember 5-én hajnalban is összevesztek az istállóban, ahonnan Baros kidobta Bardóczit és a földön elterülő embert megtaposta. A boldogtalan belső sérüléseket szenvedett és három napi kínlódás után meghalt. Az ügyész haláltokozó súlyos testisértéssel vádolta Barost, az esküdtek erős felindulást konstatáltak és a bíróság a vád alól fölmentette. Február 20-án a zaránki Urbán testvérek: Mihály és Károly bűnügyét tárgyalták. Mindkettő szándékos emberölés kísérletével volt vádolva, amit egymáson akartak végrehajtani. Mihály, az öregebb testvér, házas ember volt, hanem a feleségét elszerette az öccse, Károly. Emiatt, és később az örökség miatt is, viszályegyet is arra bírnék olvasóim közül, hogy csatlakozzék a zarándoklathoz! Budapesttől—Padoyálg. Jul. 29. este 6 órára volt az indulás ideje kitűzve Budáról, a déli vasútról. Mikorra már ott együtt voltunk, készen állt számunkra a különvonat, mely a kitűzött időben pontosan megindult és büszkén dübörögve szállította gyarló porhüvelyünket az osztrák határszél felé. 212*en voltunk. Ismerkedés végett végigjártam a kocsikat és kollegáimmal oly jól elmulattunk, hogy későn tértünk aludni. A napsugár a Stájer-hegyek csúcsait is megmászta már, mikor szempilláinkat feltámogattuk. A nagyszerű vidék. néhány jókedvű magyarból hangosabb szót váltott ki, mire felébredtünk. Keserves ásítással köszöntöttük egymást. — Kit érdekel a vidék szine és illata, mikor az álom ólomsullyal nehezedik a szempillákra; mikor a kényelmetlen fekvés miatt nyilallik az oldala. Kormos arcunkat, kéményseprőhöz illő kacsóinkat az állomásokon részletekben megmostuk és csakhamar a vidék élvezésébe merültünk. Gyönyörű vidék! Nem tud az ember lelke a karinthiai bércek festői változatosságával eltelni; újra és újra valami szépet, valami eddig fel nem fedezett gyönyörűséget talál bennük. Az üde zöld szin, amely fenyvesek és virágillattól terhes rétek alakjában takarja be a rideg köveket, most is mintha a lelkem előtt állana. Mögöttük mogorva sziklaóriások merednek az ég felé. Élet nincs rajtuk, mert letépi a vihar; legfeljebb a hó villog elő szakadék aikból. A vonat csak minden rendelkezésére álló energiájának összeszedésével tud rájuk felmászni. Egy-egy kis állomásnál nagyokat sikolt, melyet százszorosán ver vissza a bércek sziklafala, mig utóljára valamelyik csermely, vagy vízesés csobogó vizébe fül. A terjedelmes tiroli faházak kényelmesen pihennek a hegyek oldalában. Nagykalapu tiroli asszonyok cipelik karjukon a vizes edényt. A dús mezőn legelésző tehenek kolompszava csendesen hallatszik be hozzánk, akik elfeledve a múltat, nem gondolva a jövővel, a jelen szépségeit élvezzük. Óh! valósággal ring a lelkem a látott tájak szépségén. A vidék pompáját akarom gyenge erővel leírni, de meg vagyok győződve, hogy a szép vidék lepingálása hasonlít ahhoz, amikor nagy ebéd kellemeit óhajtanánk valami éhes emberrel megismertetni — teóriában. Én nem tudtam soha lelkesedni a „fenyvesekkel vadregényes“ tájak leírásán, mert a szép táj is úgy és akkor gyönyörködtető, ha a magunk szemével látjuk. A leírás csak homályos tűkör, mely sohasem képes híven visszavarázsolni a valót. Azonban — hogy őszinte legyek — mi magunk is (délfelé járván az idő) kezdtük érezni, hogy nemcsak szép vidékből él az ember, s a vidék gyönyörűségei között szaporán pislogtunk a vezetőnk felé, mikor mondja már a boldogító igent, mely a levesestül felé vezényel bennünket. Nabresinában, az osztrákok e csinos vasúti állomásán, ezt is elértük. Néhány órai láb-egyengetés meg sziesz- tázás után tovább robogott velünk a vonat Monfalcone-n és Görz-ön át Cormonsba, az utolsó osztrák-állomásra, hol a fináncok kellemetlen vámvizsgálásait kellett elszenvednünk. (Ez ellen gondoljon még ki valamit a liberális zsurnalisztika: mikép lehetne megóvni szabadelvű humanizmusunkat attól, hogy a legbecsületesebb ember holmiját is fel hányják és szinte
