Eger - hetente kétszer, 1913

1913-12-06 / 98. szám

Előfizetési árak:

Egész évre— _ 10 korona.

Fél évre

_____5 »

N

egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér.

Szerkesztős ég: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. =====

Kiadóhivatal:

Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők

HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

1913. — 98. szám. __—------ XXXYI. ÉVFOLYAM. ------—— Szombat, deczember 6.

N

agy Konstantin érdemei.

— A fészékesegyházunkban vasárnap (dec. 7-ón) tartandó Konstantin-ünnep alkalmából. —

Háromszáz éves félreértés, az üldözések változatos kegyetlenségei után végre szabad lett az egyház. A keresztény eszmék, a keresztényi gondolatok és erények diadalmas győzelmet arattak a pogány szívek fölött. Vértanuk ezreinek forró imája, mélységes hitüknek kínzásokat eltűrő ereje nem múlhattak el dicstelenül. Az egyház diadala, a keresztényi erények győzelme csak késhetett, csak vajúdhatott 300 éven át, de el nem maradhatott. A pogány császárok dölyfös hatalmát megtörte a keresztény nép légióinak békés türelme, úgy mint a morajló tenger hullámainak feszítő erejét megtöri a hajó tölgyfabordázata.

Az elméket és sziveket reformáló Krisztusnak, a betegek gyógyítójának, a szegények barátjának, a szeretet megtestesítőjének, az irgalmas szamaritánusnak állott szolgálatába 1600 évvel ezelőtt Nagy Konstantin császár. Nem hadseregeinek roppant és félelmetes erejében, nem birodalmának óriási méreteiben, nem a pogány tudósok és hízelgő udvaroncok hódolatában találta föl a birodalom jövendő nagyságának alapjait, hanem az üldözést, kinoztatást és vértanúi halált elszenvedő első keresztényeknek, Krisztus követőinek keresztényi nagy erényeiben. Igen, a keresztény erényeknek mindeneket átformáló, konzerváló, nemesítő, szelídítő hatalmával vélte népeinek vad indulatait, rossz szokásait fékezni s ezzel a keresztény ideálok nyilvános megbecsülésével a birodalom fejlődésének és az alattvalók boldogulásának uj útirányt szabni.

Nagy Konstantin lelki emelkedettségének, uralkodói bölcs előrelátásának felülről sugalmazott áldásos ténye volt az Egyház felszabadítása. Emberi okokkal nem is lehet megmagyarázni a gyenge, a fegyvertelen, az elnyomott keresztények győzelmét a hatalmas pogány világhatalom fölött. Ezt a kétségbevonhatatlan igazságot meg kellene jegyezni modern korunk vallástalan epigonjainak, akik az egyház isteni missiójának tagadásával, valamint az isteni akaratnak a természet törvényeire irányító ráhatásának kétségbevonásával gúnyolják hitünket s általában a vallásos életfelfogást. Az egyház csodálatos győzelméből kiérezhetné korunk azt a tényt, hogy nem emberi találmány a kereszténység, nem emberi energia és erőkifejtés eredménye az egyház felszabadulása és további hódítása, hanem a krisztusi tanoknak pogány sziveket átszellemítő, átformáló természetfölötti ereje.

Az egyház szabadságának örömünnepén, midőn a meggyőződéses vallásos hit világító szövétnekével fényt vetünk e történelmi igazságra, fokozott mértékben kell lelkűnkben felidéznünk Nagy Konstantin császár dicső alakját, aki az emberiség számára értékesebb volt, mint a történelemnek sok világhódító alakja. Sikere nagyobb volt Napoleon hódító hadjáratainak fényes győzelmeinél, mert mig a történelem világhódítóinak zsenialitásuk által elért eredményei többé-kevésbbé elenyésztek (a legtöbbje önmaga volt kénytelen megérni a hódító hadjáratok eredményeinek pusztulását): addig Nagy Konstantin az egyház felszabadításának nagy horderejű tényével — miután az örök igazság szolgálatába lépett — oly erőforrást nyitott meg az emberiség számára, melyből kultúra, művészet, haladás fakadt. Azóta az egyház sok küzdelmes időt élt át az emberiség e javainak védelmében s az elmúlt viharos századoknak ellenére ma is ifjú és erőtől duzzadó, ma is megérti a társadalom szociális bajainak eredő okait és törekvőén munkás azok gyógyítása iránt, mint minden időkben.

Nagy Konstantin előrelátó elmével és nagy megérző szívvel a kereszténységnek szolgálatába állott és ezért ünnepli őt 1600 év után a keresztény világ.

Az „EGER* tárcája.

Koszorút fontam . . .

Koszorút fontam őszi virágból,

Lelkemre tettem s könnyezek,

És a lelkemnek bánatával,

Könnyekből szőtt sóhajok szárnyán, Megsírattam sok szép mesét.

Ó, a lelkem márvány-kapujába Kerubot állított az Ür,

S azóta bennem nem remélnek,

És a lelkemnek hegedűjén Letépve minden régi húr.

Olyan voltam, mint egy csendes este Nótákat síró cimbalom;

S mióta megcsókolt az Isten,

Mint ezüs orgonának hangja,

Oly tiszta mindenik dalom.

—r—ő.

Alom.

A kicsi, fehér ágyban gonosz láztól gyötörve, lihegő ajkakkal, szakadozó lélekzettel, pi- hegő mellel feküdt a beteg gyermek. Szép angyalarcocskája eltorzűlva Vonaglik a kíntól, gyö- györű kék szemei vérbeborúlva, a láz könnyeitől csillogva, tétován tekintgetnek szét a kisded szobában, hullámos aranyfűrtei csapzottan tapadnak forró homlokára, kicsi kezecskéi nyirkosak és erőtlenül remegők a folytonosan növekvő láztól.

Az ágy mellett halvány arccal, szorongó szívvel virraszt a szegény, búbamerült anya. Egyetlen vigasza szomorú özvegységének, minden boldogsága szomorú magányosságának e gyermek, a kicsike, üde, gyönyörű rózsabimbó, mely tovább sarjadt a korán elhalt apa sírba- szállta után, egyetlen viruló hajtása az ifjú törzsnek, melyet oly korán ledöntött a halál viharának kegyetlen rombolása.

És most, ím, ezt is meghervasztotta egy gonosz rém átkos lehelletével; tehetetlenül, elgyöngülve gyötrődik kicsike ágyában. Piheg, vergődik, mint egy megsebzett kis galambfiók, s a drága anyai szív minden forró szeretete, minden odaadó önfeláldozása sem tud rajta segíteni !

Harmatos testét rút kiütések éktelenítik el, égő vörös foltok: a vörheny egybefoly. Kínzó foltjai, arcocskája, két kicsi keze, szép domború homloka, hol még egy jövendő élet sejtelmei szenderegnek, mind, mind elrútítva a fájdalmas foltoktól.

Szegény meggyötört anya ott hánykódik kétség és remény között, egyszer a legszörnyűbb kétségbeesés borítja el lelkét sötét hullámaival, máskor ismét a remény csalogatja üde zöldjével. Két keze imára kulcsolva pihen ölében, ajkai szorosan összezárvák, már nem tud imádkozni, csak könnybeborúlt szemeit emeli olykor a fölfeszített Jézus halálravált arcára, s a két összekulcsolt kezét lemeli föl hozzá könyörgő esengéssel.

Már sírni, zokogni sem tud; minden könnye elapadt. Csak a lelke, megkínzott agya fáj kimondhatatlan sajgással a folytonos virrasztó té- pelődéstől ... Néha az önvád is mardossa: hátha ő az oka, hogy az ártatlan gyermek any- nyit szenved?! Hiszen már félig lábbadozóban volt, mikor egyszerre újra visszaesett. Lehet, hogy a kicsi teremtés volt vigyázatlan, mikor érezni kezdte gyönge tagjaiban a visszatérő erőt, avagy egy láthatlan léghuzam volt a bűnös, talán a felnőttek, kik betegségében ápolták, nem voltak elég vigyázók, — vagy talán ő, a szegény, kétségbeesett anya az oka, hogy