Eger - hetente kétszer, 1913
1913-09-13 / 74. szám
2 EGER <74. sz. 1913. szeptember 13. sukat a fejlődés felé. Hanem Qjra nem gondolunk, hogy a természetben nincsen ugrás, és hogy közjóiét és köz- gazdasági megerősödés nélkül a versenyt nem bírhatjuk soká Hiszen erőforrásaink máris vékonyan buzognak. Késen legyünk. Haladjunk a korral, de csak bölcs mérséklettel és előrelátással. Közben pedig ne feledkezzünk meg a legfőbb erőforrás, a közterheket viselő közönség jólétének előmozdításáról, Mert enélkül a haladás útjáról is romlásba tévedünk! Pártértekezletek. Hevesvármegye törvény- hatósági bizottságának hétfőn, szeptember hó 15-én, tartandó rendes évnegyedes közgyűlését megelőzően, vasárnap, szeptember hó 14-én este a megyebizottság tagjai pártértekezleteket tartanak. A Hevesmegyei Nemzeti Munkapárt értekezlete a Széckenyi-szálló nagytermében lesz Keglevich Gyula gróf elnöklete alatt és este 7 órakor kezdődik. Az ellenzéki megyebizottsági tagok értekezletét Szederkényi Nándor pártelnök hívta össze az Egri Kaszinó könyvtár-termébe és pedig este hat és félórára. Ülések a vármegyén. Hevesvármegye törvényhatósági bizottsága hétfőn, szeptember hó 15-én, délelőtt 10 órakor, tudvalévőén, a vármegye székházának nagytermében rendes évnegyedes közgyűlést tart Kállay Zoltán dr. belső titkos tanácsos, főispán elnöklete alatt. A közgyűlést megelőzően, a napirendre tűzött ügyeknek előkészítése végett, a Jegyzői és orvosi nyug- dijválasztmány szeptember hó 10-én délelőtt 7*1.0 órakor, a tiszti nyugdi/választmány pedig ugyanezen a napon délelőtt a/i10 órakor ülést tartott az alispán hivatalos helyiségében, Majzik Viktor alispán elnöklete alatt. A közmunka szakosztály szeptember 13-án déli 12 órakor tartja ülését Ficzere József elnöklete alatt a vármegyeház kistermében. A számonkéröszék ülése ugyancsak szombaton, szeptember 13-án lesz a kisteremben és Kállay Zoltán dr. belső titkos tanácsos, főispán elnöklete alatt, délután 3/44 órakor kezdődik. Az állandó választmány szintén szombaton tartja üléseit a kisteremben és pedig délelőtt 10 órakor és folytatva délután 4 órakor. Az állandó választmány elnöke Kállay Zoltán dr. belső titkos tanácsos, főispán. Az „EGER44 tárcája. A figyelmetlen szinházi közönség. Wieland az »Ä b d e r i t á k« című regényében oly! ügyesen dolgozta fel a maga bibéi achi és mannheimi éleményeit, hogy a görög schil- daiak töiténetében — mind magukra ismertek kortársai. Akárhány város akadt, amely az 1774-ben megjelent legény után anatémát mondott Wielandia, mert — őt gúnyolta. A koiok jelleme és a korokban élő szervezetek, társadalmi osztályok, szokások, ferde- ségek azonossága látszik e jelenségből, mely eszünkbe jut, midőn egyik fővárosi lapban cikket olvasunk a figyelmetlen szinházi közönségtől. Nem teszünk hozzá semmit, nem veszünk el belőle semmit, csak azt kérjük, hogy ahol a »budapesti« jelző előfordul, tessék mindenütt »egrit« olvasni. (Ezt különben, azt hisszük, mondanunk sem kell, mert minden színházba járó észreveszi magától is.) Íme a cikk: »A szinházi illemről, illetve illetlenségről sokat Írtak, még többet beszéltek már, de hozzáértő kritika, laikus megrovási kaland egyforSajtóvasárnap előtt. Mikor jó lapra költünk, akárcsak Isten oltárára tennék le adományainkat, — ezekkel a szavakkal klasszikus formában fejezett ki egy nagy igazságot Székesfehérvár püspöke, aki maga is iró, újságíró és harcosa anuak a tolinak, melynek döntő szerepe van az uj Magyarország kialakulásában. Igazság ez, nemc-ak azért, mert szoros kapcsolat van a sajtó és az egyház között; nemcsak azért, mert a jó sajtó által hódítjuk vissza az ellenségeket és közönyösöket a vallás számára, hanem mert az is egyik önzetlen kapcsolat, mely a mindennapi életet egybe- füzi az egyház életével. Hiszen mit sem ér a vallásosság, ha erkölcsöt nem érlel s ha a hit elzárkózik a cselekedetektől akkor, amikor körülötte a szellemi áramlatok kíméletlen versenye alkot és rombol. Hányán érzik át ezt az igazságot? Hány katolikus szivében rezdül meg a lelkiismeret húrja, mikor Isten oltárától messze elkerülve oda teszi le adományait, ahol meg akarják szüntetni a kapcsolatot az élet s a vallás, a sajtó és az egyház között? Nem akarunk most rekriminálni, szemrehányással mutatni arra, hogy akik ez igazságot át nem érzik, csak kényelmes kibúvót keresnek a kötelességek teljesítése alul; hogy akik elkerülik Isten oltárát, midőn tettekről van szó, önzésükben nem látják be, hogy önmaguk ellen vétenek. Senki se jöjjön nekünk azzal, hogy kötelességei nincsenek; hogy olvasó és sajtó között a rideg üzleti szempontokon kívül nincsen más kapcsolat; hogy a sajtó ad, a közönség vesz s hogy ebből a puszta adás- vevésből a dolgok materiális rendjénél fogva hiányoznia kell az erkölcsi tartalomnak. Mert vannak kötelességek s mert a kötelességek teljesítése a legnagyobb közérdek, amit tetszetős jelszavakkal elleplezni bűn azok ellen, akiket kötelességeink teljesítésével megmenthettünk volna a vallás, a lelki egyensúly, a társadalmi béke s az alkotó munka számára. Nemcsak a magam érdeke, hogy vallásos legyek, hanem az én vallásosságom a társadalom érdeke is. Nemcsak a mások, hanem a magam érdekében is kell dolgoznom és áldozatot hoznom, hogy mások vallásosak legyenek. A magam szempontjából a józan önzés, a társadalom szempontjából az áldozatos önzetlenség követeli, hogy kapcsolatot teremtsünk a vallás és élet i között s a sajtóban megépítsük azokat a csatornákat, melyek a szolidaritás érzelmeit, a közös érdekek felismerését, a meggyőzés argumentumait, a védelem fegyvereit hintik szét a társadalom organizmusában. Ha igaz is, hogy az emberek rosszak és bűnösek, a társadalom mégis csak jó és erényes. És ebből a jóságból és erényből kell megszerveznünk az egyesek javulásának és megtérésének fegyverzetét. Ezeket az igazságokat kellett előre bocsátanunk a közeledő sajtóvasárnap alkalmából s ezeket kellett megismételnünk akkor, amikor az egri főegyházmegye templomaiban fel fog csendülni a kötelességek teljesítésének intő szava. Ismételjük-e most, hogy mi a sajtó s mi főként nekünk, a katolikusoknak? Ismételjük-e, hogy ellenfeleinkkel szemben, akik tudják, hogy a betű öl s aszerint is élnek vele, a magyar katolicizmus sajtójára vár annak a kulturális igazságnak bebizonyítása, hogy a betű éltet s a betűkből, a sajtóból áradhat szét a n i igazságainknak, szent vallásunknak tiszta levegője? Ismételjük-e, hogy a sajtó nagyhatalom, melyet ott a túlsó táborban nem annyira a meggyőződés, mint inkább a divat, az anyagi érdek s az egyház gyűlölete irányít ellenünk? Régi, köznapi igazságok ezek, régóta hirdeti a Katolikus Sajtóegyesület s köznapivá tette ezeket a mindennapi élet, mely óráról-órára, percről-percre bizonyította, hogy aszerint tudunk megállani a küzdelemben, amilyen mértékben miénk lehet a sajtó hatalma. A Sajtóegyesület joggal számít a sajtóvasárnapon templomaink közönségére, melyet a sajtó kul- turhatalmával megóvni akar s általa a közönyösöket visszahódítani. Hóditó és védelmi munka az, amit a Katolikus Sajtóegyesület akar. S ha van erre joga annak a sajtónak, mely a maga anyagi erejét szintén a szolidaritásban keresi, annál nagyobb joga van erre a Katolikus Sajtóegyesületnek, melynek eszközeiből hiányzik a terrorizmus, a lelkiismereti szabadság megtámadásának, az önző párt-, vagy hatalmi célzatnak minden fegyvere. A keresztény igazságokon épült társadalomban és civilizációban keresztény igazságokat hirdetni nemcsak jog, hanem kötelesség is. Ebben a Katolikus Sajtóegyesületet csak az támadhatja, aki a társadalom alapelvei ellen tör. És csak az mellőzheti, akinek közömbös lelkét nem érinti meg I egy pillanatra sem a meghatódás arra a gonformán falrahányt borsó maradt. A fal természetesen a közönség, ez a sehol másutt föl nem található, konzervatív budapesti publikum, a- mely a maga szuverénításában zsarnoki allűrjeit a huszadik század elején sem tudja megtagadni. Sokféle nyavalyája van Budapesten a nézőtérnek, amit orvosolni egyforma föladata volna mind a közönségnek, mind a színháznak. Kezdjük a nótát mindjárt a legmegrögzöttebb illetlenkedőkön, a későnjövők javíthatatlan csapatán, akik senkire és semmire nincsenek tekintettel, amikor az első fölvonás közepén nagy zajjal és fülsértő székcsapkodással foglalnak helyet a földszint soraiban. Mit bánják ők, hogy a mögöttük ülők egy jó percig semmit sem látnak a színpadból; mit törődnek vele, hogy a komoly színészt alig boszanthatja valami jobban, mintha tapintatlanul megzavarják a játékában. A Nemzeti Színházban és az Operában az utóbbi évek alatt javult valamelyest a helyzet. Ebben a két színházban fölvonásköz- ben nem engedik helyére a későnjövőt s így sikerült elérni annyit, hogy legalább azok, akik hölgyekkel jönnek, idejében indulnak el hazulról. Nagyon helyén való lenne, ha a többi színház is követné ezt a példát s a közönség végre-valahára belátná, hogy önmagát tiszteli meg, amikor figyelemmel van — magamagára. De ha figyelmetlenségszámba megy a ké- sőnjövés, a korábban való távoz ást bátran nevezhetjük kíméletlenségnek. A koránmenőket általában három alcsoportra oszthatjuk. Vannak, akik többször látták ugyanazt a darabot s arra való hivatkozással a befejezésre nem kiváncsiak. Mentségül azonban ez sem szolgálhat, mert nem tekintve, hogyi sokkal többen vannak, akik még nem voltak az illető darabban, az elkerülhetetlen zajjal járó távozás még a későnjövésnél is jobban bántja a szinészeket. Képzeljünk egy haldokló jelenetet a színpadon, vagy valami szenvedelmes kitörést a hősszerelmes ajkáról: micsoda bántó dolog lehet a művészre, ha néhány illetlen távozó se nyugton meghalni, se békében szeretni nem engedi. A budapesti közönségnek kedves frázisa, hogy minden ő érte van és soha senkinek sem jutna eszébe megmondani, hogy ez az axióma nem föltétlenül érvényes. Pedig a művészetről bátran elmondhatjuk, hogy nem a közönségért van, hanem megfordítva. Művészet nélkül nem lenne közönség, értem a művészetet élvezni tudó, művelt publikumot. A kritika jogát mindenki föntarthatja magának, de aki belép a magyar Tália templomába, fisztelje meg
