Eger - hetente kétszer, 1913
1913-07-16 / 57. szám
Előfizetési árak : Egész évre ___10 korona. F él évre _ .. _ 5 » Negyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. EGER Szerkesztőség : Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. --—.... K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 57. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, julius 16. A díszpolgárságról. Eger, 1913. jul. 14. A városoknak és községeknek törvényeinkben gyökerező joga, hogy olyan férfiakat, akik akár az illető város vagy község, akár a haza vagy nemzet érdekeinek szolgálatában különösebb érdemeket szereztek: — díszpolgárrá választhatják meg. Gyönyörű szép jog és valóban szép alkalmazása az elismerésnek, a megtiszteltetésnek. Hiszen nem a hatalomtól származik, nem egyeseknek akaratától függ, hanem az összességétől! Attól a közösségtől jő az elismerés, a polgári babér, amely közösségnek minden egyes tagja érzi, vagy legalább érti a megtisztelt polgárnak nagyságát, érdemét s annak természetes folyományát: a hálát. Természetes ennélfogva, hogy a polgár-erényeknek ilyen felmagasztalása csak ott kísérelhető meg s csak ott van annak valódi értéke, ahol a bíráló egyetemességből egyetlen tiltakozó hang sem szólal fel; ahol mindenki és kivétel nélkül elismeri a nagyságot még akkor is, ha egyébként a megtisztelt férfiú közéleti működésének bizonyos részletével, vagy irányával nem ért egyet. Eger városában például 1887. júniusában megbukott Jókai Mór mint a szabadelvűpárt képviselőjelöltje, de nem egész hét évvel később díszpolgárrá választotta a nagy irót Dobó városának közönsége. Mint politikus, nem kellett Jókai az ellenzéki Egernek, de midőn 1894. jan. 6-án ötven éves írói jubileumát ünnepelte a legnagyobb magyar író, akkor — anélkül, hogy ellenzéki voltából csak egy jottányit is engedett volna — Eger is az ünneplők seregébe sorakozott díszpolgári oklevelével. Eger közönsége — igen helyesen — elválasztotta egymástól Jókait a politikust — és Jókait, a nemzet nagy íróját. És az utóbbinak egyhangúan üdvözlésére sietett, mert tudta, érezte, hogy végtelen sokat köszönhet nemzetünk Jókainak, a világszerte ismert és tisztelt írónak. Működésben levő politikus, ha tisztán ezen a téren szerezte volna az érdemeit, már csak a pártok harca miatt sem lehet részese az ilyen kitüntetésnek. Nem mondjuk: ha egy Széchenyi Istvánról, vagy egy Deák Ferencről volna szó, avagy — ha nem lett volna olyan kivételes helyzete — egy Kossuth Lajosról. Ezeknél a kiváltságos szellemeknél, akik felülemelkednek a pártok harcain és hatásuk a messze jövőbe ható egyetemességü, ezeknél elül a pártharc, megszűnik talán a pártdüh és még az ellenfél is tisztelettel hajtja meg a lobogóját. Ezek azonban olyan ritka esetek, mint a fehér holló és akkor sem fordulhatnak elő olyan politikai viszonyok között, mint a mai. Elvégre ma egyáltalán nem keztyűs kézzel folyik a küzdelem. Sőt ellenkezően! A legműveltebb elmék is sárral dobálóznak és a fórumon nyíltan kiabálják ellenfelükről a legrutabb gyanúsításokat, Föl- tehető-e ennélfogva, hogy egyhangú elismerésben, megtiszteltetésben, egyhangú díszpolgárrá választatásban lehessen része olyan ekszponált politikusnak, mint Tisza István gróf? Valamint ez nem képzelhető el — az aradi, debreczeni és szatmári esetek is bizonyítják, hogy éppenséggel: nem — úgy azt sem lehet föltételezni, hogy Magyarország miniszterelnökének öröme telnék az ilyen — sárral, piszokkal teledobált — díszpolgári oklevélben. Sem az országnak, sem a városoknak, sem Tisza Istvánnak nincs szüksége az ilyen „megtiszteltetésekre.“ S valóban rossz szolgálatot tesznek anélkül is züllött politikai életünknek azok, akik az efféle fölösleges testvérharcokba viszik párthiveiket. Az órákig tartó huza-vona utján, s néhány szavazattal kierőszakolt díszpolgári oklevél ugyanis elmegy, de ott marad az ellenfelek engesztelhetetlen gyűlölete, melynek az illető város nyugalma, esetleg fejlődése is áldozatul esik. Az „EGER64 tárcája. A menekülök. A porosz-lengyel határ felé, de még jócskán beüt az orosz területen, két vándor közeledett. Az első asszony volt; ruhája után, valamelyik környékbeli muzsik felesége. Vállán tarka gyapotkendőbe kötött batyut vitt és bágyadtan sóhajtozott a nehéz súly alatt. A másik, aki még jó darabra jött mögötte, a muzsiknál is alacsonyabb sorú. Afféle jött-ment, ágról szakadt fiatal ember, akinek markát a tétlenség nem törte kérgesre. Az asszony nehezebben haladt előre. Nem csoda, ha a suhanc hamar beérte s oldala mellett haladt. De az már azután igazi csoda volt, amivel megszólította, mikor eléje vágott. Ne fáradj tovább, anyuskám, azzal a batyuval. Add ide, hadd vigyem tovább terhedet. Az asszony gyanakodva nézett a csavargóra, de annak szeme tisztán, jóindulattal nézett reá, az elárvult, de becsületes emberek tekintetével. — Vedd és vidd, ha már az Isten is úgy akarja. Jó ideig haladtak igy szótlanul, egymás mellett, de amint egyre közelebb értek a határhoz, lassanként leszállóit az est, egymás oldalához simultak és halkan, óvatos hangon beszélgettek. — A határon át akarsz, anyuska? — Ha az Isten is úgy akarja. És azutáu nehéz sóhajtással tette hozzá az asszony: — Más idők járnak ma erre. Az emberek rosszak; egyedül vagyok, senkim sincs, nem maradhatok közöttük. A csavargó mélyen lélegzett és tompán felelte: — Én is egyedül vagyok. És mintha meg akarta volna ezt erősíteni, ami pedig kiabálva ritt le külsejéről, hozzátette: — Egészen egyedül. Az asszony megint csak sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett volna. — Ott akarok át a határon, ahol a határnak nincs szája. A csavargó megrázta a fejét. — Bajosan megy az, anyuska. A határon most végig áll a sereg, aligha mehetünk át az őrök között. Az asszony csüggedten nézett a határ felé. A messzeségben már látszott, mint száguldoznak ide s tova a határt őrző kozákok apró n lovaikon. Őrjárat őrjáratot követett; teremtett lélek alig suhanhatott volna át azok tűzvonalán. — Mondtam én neked, hogy most más világ van. Azelőtt sohasem járt erre annyi katona, mint ma. Azok bizonyosan várnak valakit, keresnek valakit . . . — Kit keresnének, anyuska? — Tanultad te valaha a históriát? A csavargó tagadóan rázta a fejét. — Nem baj, suttogta az asszony, így is megérted. Csak azt kell tudnod, hogy már más országokban is megvolt ez, ami most nálunk van. Látod, én tanultam a históriából, hogy mikor már igen-igen nagy volt a nyomorúság a frankok hazájában, akkor ott is úgy csináltak a muzsikok, mint most nálunk. A csavargó kérdően nézett az asszonyra.
