Eger - hetente kétszer, 1913
1913-07-05 / 54. szám
2 EGER. (54. szA 1913. julius 5. A polgári fiúiskolát föl kell állítani! Az az ötesztendős húza-vona, amely ennek az iskola-tipusnak létesítése körül folyik, már több annál, mint amit a mi hagyományos helyi specialitásunknak: a szalmaláng - politikának számlájára Írhatunk. És elvégre minden újabb meg újabb halogatás, vagy tétlenül való szemlélése a fejleményeknek, az erkölcsi veszteségen kívül, anyagi kárral is jár a városra. És pedig nem csupán azért, mert kevesebb diák és kevesebb tanár költi el itt a pénzét, hanem főként azért, mert a 106°/o-os pótadó súlya alatt nyögő város szinte erején felül hozott áldozatot a polgári fiú-iskola érdekében akkor, amidőn a régi törvényszék épületét, melynek telek-értéke 200,000 korona, átengedte az államnak polgári iskola céljaira és 57,331 kor. 92 fillér költséggel átalakíttatta, hogy abban úgy a már meglévő állami polgári leányiskola, mint a létesítendő polgári fiu-iskola elhelyezhető legyen. A polgári leányiskola már a második éve hogy ott van az uj épületben, a polgári fiu-iskola azonban még mindig csak a jövő zenéje. Nincsen pénze az államnak a felállítására. A város tett egy közvetítő ajánlatot is. Fölajánlotta, hogy a polgári fiu- iskola I. osztályát már az idén, szept. hó 1-én saját erejéből, községi jelleggel, fölállítja és az 1913/14. tanév folyamán összes költségeit fedezi, csupán arra kér garanciát, hogy az állam 1914. szeptember elején átveszi tőle a terheket és az iskola II. osztályát is fölállítja. Ez a garancia nincs még meg, erre az ajánlatra nem kapott a város még választ és ezért pihen az ügy nyugodtan, ha kell, akár az — emberi kor legvégső határáig. Hát tegyünk róla, hogy ne pihenjen. Szeptember 1-je itt van a nyakunkon. Nem lehet tovább bizonytalanságban maradnunk. Ha nem jön a válasz, menjenek el érte az illetékes tényezők; ha kell, akár küldöttségileg is. Más városok is így tesznek a saját érdekükben. Eger város érdekei is megérdemelnek talán ennyi fáradságot a város fiaitól. Vagy nem? A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsági hétfőn, julius hó 7-én, délelőtt 10 órakor Kállay Zoltán dr. főispán elnöklete alatt a inegye székházának kistermében rendes havi ülést tart. Maczky Valér dr. kitüntetése. A Budapesti Közlöny tegnapi száma örvendetes hírt hozott mindazoknak, akiket a főgimnázium és jogakadémia révén hálás emlékek fűznek Egerhez, vagy akik e város társadalmi és kulturális fejlődését szívükön viselik. A hivatalos lap tegnapi számában ugyanis a következő kitüntetést olvassuk: Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztésére dr. Maczky Valér, ciszterci rendű áldozópap, nyug. főgimnáziumi tanárnak, a közélet és a középiskolai oktatás terén szerzett érdemei elismeréséül, Ferencz - József - rendem lovagkeresztjét adományozom. Kelt Bécsben, 1913. évi junius 13-án. Ferencz József, s. k. Báró Burián István, s. k. Vizet hordanánk a tengerbe, ha Maczky Valérnak érdemeit akarnánk felsorolni, mert hiszen annyira ismertek azok mindenfelé, de különösen Egerben. Hiszen itt élte le munkás életének legnagyobb részét. Itt született a Dobó várának falaihoz közel 1847. dec. 30-án; itt végezte iskoláit s innét lépett 1864-ben a nagyérdemű ciszterci rendbe, melynek 1869. aug. 27-étől ünnepélyes fogadalmat tett, 1870. aug. 2-ától pedig fölszentelt tagja lett. Tanári működését 1871-ben kezdte meg Pécsett, ahol 1877-ig tanított. Onnét Egerbe jött s 1906-ig, mikor nyugalomba vonult, egy évi (1889—90.) megszakítással, állandóan itt szolgálta a középiskolai oktatás szent ügyét. E 28 esztendő alatt egész nemzedéket nevelt, belevivén az ő sajátos soviniszta magyar gondolkodását a fogalmazás, a stilisztika, a költészettan, a retorika, az irodalomtörténet és a bölcselet tanítási rendszerébe s tanítványaiba, akik egész országban szerte vitték a hírét. Nevét különben kezdettől fogva ismerték a szakkörök, de később megismerte a magyar közönség is eredeti tolla révén. Irodalmi munkássága igen terjedt és éppen olyan sokoldalú, mint tudása. Maczky Valér dr. valóságos polihisztor, akinek Írásai mindenkor igen értékes részei voltak a Közoktatás, a Magyar Philosophiai Szemle, a Magyar Nyelvőr, a Bölcseleti Folyóirat, a Zenelap c. szaklapoknak s a Katholikus Szemlének, Eger és Vidékének, Hevesvármegyei Hírlapnak és lapunknak is, melynek régi, érdemes munkatársa. Önállóan megjelent munkái: Költészettan. 1876. (Budapest), Bölcselmi Értekezések 1881. Eger, Bölcselés Elötana (Eger) két kiadás 1887-ben és 1892-ben, Népszerű Felolvasások a magyar irodalom köréből 1891, Eger. Legutóbb, 1911-ben, 24 és Va íven jelentek meg beszédeiből, jellemrajzaiból, felolvasásaiból és értekezéseiből azok, amelyeket ő maga legértékesebbeknek talált. E — Szántottam vetettem... c. — kötetével az országos sajtó is részletesebben foglalkozott. Maczky Valér dr. a jogliceumon ma is magántanára a bölcseleti erkölcstannak, művelődéstörténetnek és a legújabb kor történetének s előadásait jogakadémiánk ifjúsága 30 év óta kiséri általános érdeklődéssel, amennyiben 1877—1889-ig, s 1895-től máig betölti ezt a katedrát. Maczky Valér dr. munkássága azonban nem merült ki az oktatásügyben; mindig maradt ereje és ideje arra is, hogy a közéletnek köz- vetetlenül is szolgáljon. A felolvasó asztalnál éppen úgy maradandó becsüek a mondanivalói, mint a szónoki emelvényről elhangzott mélyen- járó, súlyos tartalmú beszédei. Ezek közül csak egyet említünk meg; azt, amelyet Eger sikertelen ostromának 350 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepen mondott 1902-ben s mellyel még vezércikkben is foglalkozott egyik lata révén kerültek a Duna mellett lévő városokba a legszebb magyar dalok, akinél szerződtetve volt Köles! Lujza is, akiből a nemzet csalogánya lett: Blaháné. 1861-ben danolták Váczon ezt a nótát: „Nem vagy enyém, nem vagy enyém ; Az Isten se’ tesz róla ! Én felfelé, te lefelé Külön-külön hajóra . . .“ — úgy látszik müdal — melynek csattanója az volt, hogy bennünket tépjen, szaggasson a vihar, — hasztalan — úgy sem élünk sokáig 1 Szóval: olyan volt a néplélek, a városok közhangulata, mint az a hegedű, amelynek búrjaira erősen reászorították a hangfogót.. . * Bezzeg nem igy volt ez a fővárostól kissé messzebb eső Gyöngyösön, Egerben, Miskolczon. Mikor 1860. szept. 30-án az egri Líceumhoz nem messze eső „Korona," vagy pedig a „Törökfö" cimü korcsmában háltam, a szemeimre reggelig nem jött álom, mert még éjfélen túl is duhaj nótákat énekeltek azok a diákok, akik a nyolcheti vakációtól akkor búcsúztak el. A „Gaudeamus igitur“ nótájára rázendíteni abban a kis, alkotmányos világban bizony Isten-káromlás lett volna. Még azt is levették a sorrendről, hogy: „Jegenye-fa tetejében Ül egy holló feketében . . . “ hiszen a nemzet ezt a gyászt sem a hazáért öltötte magára; hanem azért, mert nem szereti az ő rózsabimbója, elhidegült az ő galambocs- kája és igy tovább. A Zsasskovszky-testvérek sze- pességi származásuk ellenére is erre a műdalra tanították az egri lőgimnázium, meg az odavaló érseki tanítóképző-intézet növendékeit: „Fátyol borítja hervadt arcomat, Szememből égető vér-köny fakad; Ki szán meg engemet, ha szivem megreped, Hol vagy, segits, fiam, én jó fiam ! “ E nóta cime thüringiai népdal volt, hanem az anya alatt mi mégis mindig a hazát értettük. Utóbb egy magyar dallam hangjaira ezt énekeltük: „A puszta-szóláti csárda-völgyben ül, Elhagyta őt a szerencse hűtlenül; Ha elhagyta, te majd táneolsz, pedig lásd: Itt a halál ivott véres áldomást . . Micsoda pap, micsoda barát lehetett az, aki igy irt, vagy igy beszélt, hogy „a puszta- szóláti csárda völgyben ül?“ Hát biz’ a nyely természete szerint a csárda nem ül. A hevesi meg a borsodmegyei fiuknak soha se kellett a helységnévtárakban keresni, hogy ez a puszta merre volt; mi az alatt a véres áldomás alatt mindannyian Kápolna faluját értettük, amelynek határában 1849. február végén a dicső honvédek Windischgrätzet elpaskolták. Ilyen virágnyelven ápoltuk mi az ötvenes évek végén a hazafiui érzést. S ennek a bus hallgató magyar nótának élénk-frisse is volt. Rövid, de velős. Az egész annyiból állott: „Kettó-hasadt a cimbalom fája, fája; Amiatt hull kényeimnek árja, árja; Nem bánom, nem bánom, Szivem hadd hasadjon, ügy sincs, aki megsirasson . . .“ Jól van, de hát ugyan mit csináljon az, akinek mégis volt valakije, hogy könnyebben hullajtsa érette a könnyeit? Mi, az Eged hegye aljában nem énekelhettük azt, amit a Duna-melléki fiuk dalolgattak, tehát azt, hogy az egyik hajón várja be; a másik a következőn szemléli, mig a vihar tépi, szaggatja, ahogy neki tetszik,. . A Zsasskovszky-testvérek, akik közül az egyiket a fiuk maguk közt folyton „a fagyos“ jelzővel emlegettek, mondom, ezek a zordon állapoton is tudtak segíteni. Az a szálló-ige, amit a derék Vass József váczi piarista hirde-
