Eger - hetente kétszer, 1913
1913-06-21 / 50. szám
2 (ÍGÉR 50 ■» 1913- Junius 21 mást az állam hajójának kormányzásánál. ideje volna már, hogy a miniszterek ne üljenek az utódaik háta mögé, mikor az utódok a volt elődök előtti sorba, a piros bársonyszékbe jutnak. Mig ilyen alakulás nem lesz, addig nem számíthatunk olyan termékeny parlamenti életre, amilyen Angliában, vagy Németországban van. Addig üres szalmát csépelünk s eredménytelen tusakodásban sorvad el a nemzet. Ezért érdemes a figyelemre az Andrássy Gyula gróf terve és a Désy Zoltán felfogása. Szfinx. — Modern igények és a — pótadó. — (<«§£) A mindent megőrlő szú: a romlásba vezető adósság bevette magát Eger város háztartásába is. Védekezünk ellene; költségvetésünk roskadozik a' háromféle kulcs szerint kivetett pótadók súlya alatt és mégis, nem az adósság fogy, hanem a közterhek súlyosbodnak, és — miként ezt Hanák Gyula városi főjegyző a legutóbb tartott közgyűlésen bejelentette — maholnap odajutunk, hogy a költség- vetésbe beállított 275,463 kor. 11 fillér póíadó mellett a város fizetőképessége megakad! . . . A nagy iparkodás, a polgárságnak verí- tékes adó-áldozata, a gavallér áldozatkészség, a közjövedelmeknek szaporítására irányuló minden törekvés tehát a csőd felé kergeti város-fejlesztő politikánkat, amely után következik a nihil, a semmi! ... Miért van ez így? A házosztály- és házbéradó minden adókoronája után 106% pótadót fizetünk. A földadó után 98‘55% a pótadó, és a kereseti adó, a tőkekamat-adó, a járadék adó, a nyilvános számadásra kötelezett egyletek és vállalatok adója után 105-7l% a pótadó. Vagyis minden adó-korona átlagosan ugyanannyinál több pót- adó-koronát követel a város adózó polgáraitól, csak hogy a 807,019 korona 58- fillérnyi háztartási szükségletünket fedezhessük, mert a férje hálószobájába. A dúsan díszített csipkés párnák hófehér habjától ijesztően vált el arcának halottsápadtsága. Erőtlen kezei remegve nyúltak az ifjú nő szép fehér kezei után, midőn az, feledve minden keservet, mely hosszú öt esztendőn át felgyülemlett szivében, szánakozó részvéttel sietett a tehetetlen be'egfelé. — Margit! Te drága, te jó! — rebegte el-elcsukló hangon, s a gyöngéd kis kezeket ezer forró csókkal árasztották el halvány ajkai. Az orvos ott állt a drága faragású ágy oszlopos fejénél s komoly vonásain meghatottság remegése futott át. Hiszen ő is tudott e boldogtalan ifjú teremtés minden szenvedéséről. Falun laktak s ily kicsinyke helyen miu- den ember tud a másik életviszonyárólpnindent. Jó, rossz, futó fűzként terjed tova a kis házak között, s besurran minden kicsi résen, éppen úgy, mint a széles mezőkön nyargaló sebes szél. S védekezni nem lehet ellene: egy picike hasadék mindenütt akad, hol be tud férkőzui a kellemetlen vendég . . . Kövy Margit hét esztendő előtt került a nádfödelü kis házak közé tanítónőnek. Mikor először vezette a szöszke-barnafejü, kis cifra- viganóju tótlányokat a templomba, hogy megkezdje velük a tanítás nehéz mesterségét: elállt szemük-szájuk az együgyü embereknek. Ok még ilyen finom, légies szépséget nem közjövedelmek összege nem több 531,556 kor. 48 fillérnél. És ez a sok pénz, ez a majdnem 300,000 koronás pótadó kevés lenne? Avagy a város közköltségvetése nem reális és csak úgy találomra rótták össze komoly számitga- tások, kellő körültekintés nélkül? Nem. A város költségvetésében nincsen hiba. A számok jók; a tételek beállítása helyes. Hanem a baj ott és abban keresendő, hogy a kivetett pótadók nem folynak be a város közpénztárába abban az arányban, összegben és időben, amikor arra szükség lenne. A város képviselőtestülete megtette köte- telességét. Gondoskodott a város szükségleteinek kellő fedezetéről azon az áron is, hogy a közönséget szinte erején felül megadóztatta. Azonban mit ér a közterheknek kiegyenlítésére biztosított 275,463 kor. 11 fillér, ha ez csak papiroson van meg és nem áll a város rendelkezésére?! Mert igazában nem folyik be ez a pénz a város pénztárába. A legutóbbi közgyűlésen, a kisegítő erők alkalmazása körül támadt vitában ugyanis maga a főjegyző jelentette ki, hogy a pótadó ■ hátralék jóval meghaladja a 130,000 koronát! . . . Hát ez szinte hihetetlen. Nem vagyunk semmiféle érzékeny lelkű hazafias asztaltársaságnak tagjai és igy nem nyargalunk a kedvező, vagy kedvezőtlen nyilatkozatok szavain, hogy azokból konzekvenciákat vonjunk le várost fejlesztő politikánk érdekében, vagy akár ellene. Hanem azon igazán csodálkozunk és érthetetlen előttünk, hogy városi adminisztrációnk egyik főtisztviselőjének szájából ezt a nyilatkozatot kellett hallanunk a város közgyűlésén, Eger város közönségének képviselőtestülete előtt. 130,000 kor.-nál több a pótadó hátráléka! Kisegítő munkaerőt kell alkalmazni, hogy a bátrálékosok kimutatása elkészíthető és a hátralékoknak behajtása legalább a város 1915. évi költségvetésének elkészültéig (tehát egy esztendő alatt) megtörténhessék! Mi ez? — kérdjük szeretettel. Rossz tréfa, vagy szomorú valóság? Mire való a város tiszti-kara, mely intézni vagy ellenőrizni, és mire való a számvevőség, mely végrehajtani hivatott a város közpénzeivel való gazdálkodást? Tisztviselőinknek fizetéséről és nyugdíjáról láttak csak az oltárképek tömjéuillatos vásznain; azt is csak akkor, ha egyikük-másikuk betévedt a közelben fekvő K* város templomába, s ott egy esztendőre jól kicsudálta magát, s volt mit mesélnie a többieknek, kik jámbor álmélkodással csüggtek a tapasztalt világjáró szavain. . . Mert hiszen igaz, ott volt a jegyzőné s a kán- torné asszony. De ezek mind jól megtermett, tenyeres-talpas, pergő nyelvű, piros arcú asz- szonyságok voltak, akiknek a gyors keze ugyan hirtelen odaért a Marka, vagy az Ancsa pufók képéhez, ha valamit nem a kedvükre tettek, az élesen szapuló nyelvük is gyorsan elpergetett egy-egy cifra tót mondást. De ez a lány az ő hófehér ruhába burkolt kecses alakjával, az ő aranyos fürtü fejével, buzavirágszinü, mélységes nézésű, gyönyörű szemével, az édes, halvány rózsaszín arcával, a csicsergő piros ajkaival, — olybá tűnt föl nekik, mintha az Istennek egyik kedves szentje lépett volna ki az aranykeretes oltárképek valamelyikéből, egyenesen közéjük. Meg is becsülték ezt a nem közéjük való gyönyörűséges teremtést, ügy beszéltek hozzá, mint ahogyan az angyalokhoz szokás; elhal- mozták szegénységük egész halom apró ajándékaival, lesték minden szavát, mozdulatát, s kövér örömkönyek hullottak szemükből, mikoron — kívánságuk szerint — a legkorrektebb íródon gondoskodtunk. Elmentünk anyagi érdekeiknek biztosításában, -- fizetőképességünknek úgyszólván a legvégső határáig. És amiként a javadalmak értékelésénél nem garasoskodtunk, az állások szervezésénél sem voltunk szűkmarkúak. Alkalmaztunk 4 végrehajtót és 8 becsüst a számvevőség mellé, amelynek még a 12 uegyedmester, illetve helyettese is rendelkezésére áll; az adóbehajtás költségeire 13,200 koronát irányoztunk elő a város költségvetésében. És mégis az eredmény az, hogy 130,000 koronánál több a pótadó hátrálék, amelyet csak úgy lehet behajtani egy év alatt, ha kisegítőerőt alkalmazunk a számvevőség mellé! Súlyosbítja a helyzetet, hogy az alispán már kéiízben is ráírt a városra, hogy rendezze ezeknek a szertelen magas összegre fölszaporodott pótadó-hátrálékoknak az ügyét, és — nem rendezték. Érthetetlen dolog ez előttünk. Valósággal titokzatos Szfinx a mi magisztrátusunk és leg- főképen a mi számvevőségünk. Akár támadják, akár jóakaratuan dicsérik, sem indulatból, sem fölbuzdulásból nem tér el a megszokott, régi, rossz szokásaitól. A közönségnek és általában a közügynek érdekében nem enged semmit a régi hagyományokon nyugvó, megrögzött szokásaiból. Vagy csak jogokban és javadalmakban akar egyenlő lenni az állami és törvény- hatósági tisztviselőkkel, kötelességekben azonban nem? Modern igényekről beszélnek és azoknak kielégítésére törekszenek. Szép. Ámde arról nem gondoskodnak, hogy a már biztosítótt és a köz.'zükségleteknek fedezésére szolgáló pénzösszegek a kellő időben beszedessenek. És miben látják a modern igényeknek kielégítését? A villany-világításban, amely még a kezdet nehézségeivel küzd és csak a messze jövőben lesz perfekt, hasznot hajtó vállalata a városnak? Az utca-építésben, amelynek költségeit kölcsönökből és a mindent megdrágító kövezetvámból fizetjük; vagy a vízvezetékben, amelynek terveit, költségvetését megcsinálták ugyan és a megvilágításához szükséges görögtüzről is bőségesen gondoskodtak, azonban nincsen meg a kellő előfeltétele: nincsen tisztességes csatorna-hálózatunk, sőt még csak jő, megbiza kis Verka, avagy a Katka egy-egy édesen gördülő magyar verssel jött haza az iskolából. Szerette mindenki. Bűbájos lényének varázsa mindeukit hatalmába ejtett; irigye nem volt nagy szépsége mellett sem. A falu két legelső asszonya: a jegyzőné és kántorné is lefegyverzettnek érezték magukat e szépséges lény előtt. Anyai védelmébe vette mindkettő, s jaj lett volna annak a tót suhancnak, aki egyetlen-egyszer merte volna otromba tréfájával megiémíteni az ő aranyos tündérkéjüket. Margit boldogan élt az egyszerű környezetben. Szépsége csodálatosan pompázott, mint egy bűbájos, illatos virág; szive álmodozva szendergett, míg egy bűvös, édes szó — a szerelem epedő kiáltása — nem verte föl gyermeki szunnyadozásából. De bűbájos szépségének hire túlszárnyalta a kis falu határát, s beszivárgott a szomszéd falu ifjú földbirtokosának aranyos termeibe is. 0 pedig nem az volt, ki egy-egy pompás virágot meg ne csodált és... le nem tépett volna. Hire éppen olyan messze elterjedt, mint a minő rémületet keltett a zsalus kis ablakszemek között, honnan nem mertek bodros lányfejek hangos szívdobogással utána tekinteni, ha végigjárt a kicsi házak sorai között. Jaj volt annak a virágszálnak, melyre ő csak egyetlenegyszer vetette tüzesen lángoló tekintetét!
