Eger - hetente kétszer, 1913
1913-05-28 / 43. szám
Előfizetési árak: Egész évre,. _ 10 korona. Fél évre — _ _ 5 » Negyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a larj szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. = Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 43. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, május 28. A tanítók és a radikálizmus. Most, hogy a királyi szentesítés törvényerőre emelte a tanítók fizetésrendezésére vonatkozó javaslatokat, érdemes, sőt szükséges is reámutatni arra a jelenségre, amely a fizetésrendezési mozgalom alatt, szinte annak jegyében született és azáltal hódított tért, illetve jutott egyik-másik egyesületben vezető szerephez. De kezdjük élűiről! A gróf Apponyi-féle fizetésrendezés, bár sok előnyt szerzett, még sem elé- gítetette ki a tanítóság zömét. Azért alig hajtották végre e törvényt, mindjárt megindult a mozgalom újabb fizetésrendezés iránt. Apponyi utódja, Ziehy János gróf, sok jóindulatot tanúsított a tanítók ügye iránt s meg is Ígérte, hogy javítani fog sorsukon. De bármennyi jóakarattal volt is irántuk, nem teljesíthette minden kívánságukat. Végre is az ország pénzügyi helyzete határt szab még a jogos kívánságoknak is. A szertelen követeléseket pedig akkor sem teljesíthetnék, ha Rothschildok lennének a fináncminiszterek. A szertelen követelések hangoztatásában a radikálisok voltak legnagyobb szájuak, kiket a szabadkőműves páholyok aknamunkája tolt előtérbe. A maiterkanalas vitézek ugyanis néhány évvel ezelőtt az iskolaügyi térre vetették magukat. Téves eszméiknek meg akarják hódítani a jövőt s azért az ifjúságra s azok vezetőire vetették ki hálójukat. Nehány tanító és tanárféle ember meg is akadt a hálójukban. Ezek aztán olyan jerikói lármát csaptak, hogy a be nem avatottak már azt gondolták: minden tanár és tanító szabadkőműves lett. Budapesten is, a vidéken is ezek kerültek az iskolaügyi mozgalmak élére, mert legnagyobbat tudtak — kiáltani és főleg pedig, mert legtöbbet — Ígértek. Ez kell a magyarnak! Minél több a hangzatos Ígéretekből. Hogy azokat nem tudják soha beváltani: — az mellékes dolog. Persze ilyet csak lelki- ismeretlen ember tehet. De hát törődnek is azok az urak a lelkiismerettel? Már pedig a radikális tábor hívei csak — Ígértek. Azt gondolták, hogy fenyegető szájaskodásuktól minden illetékes tényező — az országgyűlés úgy, mint a király és szakminisztere — megijed és siet lábuk elé rakni a pálmát, vagyis azonnal teljesíti nagyhangú követeléseiket. A szerény, az igaz gondolkodású és becsületes meggyőződésű tanítók közül is voltak persze, akik ezek után mentek. Önmagukról véve ugyanis a mértéket, azt gondolták, hogy azok is meggyőződésből, lelkesedéssel küzdenek a nagy célért. Nem gondolták, hogy ezeknek az uraknak csak a vezéri pálca kell s a vezérség utján a tanítóknak az „Uj Korszak“ szellemében való irányítása. És valóban, sok helyütt el tudták keseríteni a jókat, akik azután visszavonultak a vezetéstől. Nem egy tanítóegyesületi elnök mondott le, mert megunta a radikálisok terrorizmusát. Az igy megüresedett elnöki székek azután szabad prédáivá lettek a kisded lármás csoportnak, akik — kezükbe kaparít- ván a vezetést — a tanítóegyesületeket a páholyok és evvel együtt a válság felé vitték. Hála Istennek, sehol sem tudják a radikális vizek öbleibe juttatni a tanítóegyesületek hajóit, mert a józanabbak előbb észre térnek s belátják, hogy ez az irány az egyesületeket is veszélyezteti s véget vetnek a radikális uralomnak. Legutóbb a Biharmeggei Tanítóegyesületet mentették meg a teljes szétzülléstől az állami, a katolikus és ortodox izraelita tanítók, kik összefogva véget vetettek a radikális terrornak. Az ilyen alapos műtét fájdalommal és vérvesztéssel jár ugyan, de — ha sikerül — megmenti az életet, melynek teljes gyógyulását, egészségét meghozza az idő. Az „EGER64 tárcája. Az én temetőm. Virágos, temetőben járok. Mögöttem hosszú, sötét árok ; Benne eldobott koszorúk. Fejem aláhanyatlik. Sírok. Előttem mély, süppedő sírok; Bennük elhunyt kedveseim. Halkan a legelsőhöz lépek, Megnézem a márvány emléket S róla zokogva olvasom: „Örök álomra dőlt ekkor meg ekkor Az édes, gondtalan Gyermekkor. Többé nem ébred föl soha!“ A második kicsiny halomra Reáborúl egy fűzfa lombja. Mellette korhadt fakereszt; Rajta kusza betűkkel írva: „A Boldogság nyugszik e sírba’, Meghalt, alighogy született.“ A harmadiknak hűs ölében, Nyirkos, puha rögágyon, mélyen Pihennek legszebb álmaim. Szülőjük lázas éji óra; Álmok, mik nem váltak valóra; Álmok, ragyogók, fényesek. . . Amott apró, virágos ágyak Takarnak egy-egy forró vágyat: Lelkemnek kedvenc vágyait. . . Fejem aláhanyatlik . . . sírok. Előttem mély, süppedő sírok, Bennük elhunyt kedveseim. Gyermekkor, Boldogság, a vágyak, S az álmok mind, mind elhagyának, Csak a Remény maradt velem. * Világos temetőben járok. Előttem hosszú, sötét árok, Benne eldobott koszorúk. Nem sírok. Emelt fővel lépek! Hisz’ tárt karokkal vár az Élet . . . Túl a temető kapuján. Nemecsek Aurél. A sarokból ellesve. A könny, amelyet igaztalanúl sajtolunk ki a mások szeméből — a saját szivünkre szivárog vissza. * Az egyéni büszkeség kicsiny talizmán, amelyet szívünk fölött hordunk. A hiúság kortes zászló, amellyel a tömeget és magunkat ámítjuk. A tartózkodás legtöbbször az okosság jele; a közöny a szív kopárságáé. * Nyakat amputálni, szívet operálni — idáig csak a hóhérnak meg a gyilkosnak sikerűit. * Az okos embernek mindig előtte a tükör: hogy rögtön észrevegye saját botlását. * A lelki becsülésen épült szerelem olyan, mint az ablakok muskátlija: télen is virágzik; az érzéki fellobbanás rikító pipacs: párnapi életű.