Eger - hetente kétszer, 1913
1913-04-19 / 32. szám
2 A központi választmány ülése. Hevesvármegye központi választmánya ma, április hó 18-án délben az alispán hivatalos helyiségében ülést tartott Majzik Viktor alispán elnöklete alatt. Az ülésen a vármegye öt választó-kerületére nézve (gyöngyöspatai, nagyfügedi, kápolnai, poroszlói és pétervásárai választókerületek) az országgyűlési képviselőválasztók 1914. évi ideiglenes névjegyzékét állapították meg. Az egri képviselőválasztók ideiglenes névjegyzéke, — melyet az 1914. évre összeállított Eger város középponti választmánya, — május 5-tól 25-ig a polgármester hivatalos helyiségeiben, naponkint reggel 8 órától 12 óráig megtekinthető s délután 2—6 óra között lemásolható. Az eddig beadett felszólamlások szintén megtekinthetők s ezekre május 16-tól 25-ig lehet beadni észrevételeket. A szegényügy aktáihoz. (Hi€) Furcsa. Most, amidőn Nagy János dr. szabályrendelet-tervezetet dolgozott ki a szegényügynek rendezéséről, kiderült, hogy van már neküuk egy szabályrendeletünk a szegényügyről, csakhogy nem lehet végrehajtani, mert nincsen hozzá — pénzünk. Persze itt maliciózusan megjegyezhetnénk, hogy hát minek csináltak olyan szabályrendeletet, amelyet nem lehet végrehajtani; avagy akár így is szövegezhetnénk a kérdést: ha pénzünk lenne szegényeinknek eltartására, minek kell és miről jó a szabályrendelet? Hanem hát ezt a komoly és fájdalom, nagyon is égető ügyet malieiával éppen úgy nem lehet elintézni, mint amilyen kevés az elintézéséhez a puszta — jóakarat. A szegényügy a társadalomnak megoldásra váró szociális kérdései közül egyike a legsürgősebbeknek, a legszebbeknek, a legnagyobbaknak és — talán éppen ezért — a legnehezebbeknek. Valóságos probléma. A hajlandóság és jóakarat megvan a társadalom minden rétegében ennek a problémának megoldására: a szegényen mindenki segíteni akar, mert hiszen az érzelmi húrokat nem tekintve, a szegénység ezer vonatkozásban érinti az egész társadalmi berendezkedést. És mégis, ennél a hajlandóságnál és enuél a nagy jóakaratnál nem tud előbbre jutni a szegénykérdés egy lépéssel sem. Miért ? Mert még azt sem tudjuk, azzal sem vagyunk tisztában, hogy miként fogjunk hozzá ennek a nagy kérdésnek a megoldásához. Hogy a szegénység, nélkülözés, nyomor, szenvedés hihetetlen nagy mértékben szedi áldozatait, azt tudjuk. Ámde ami a szegényügy rendezésének első kelléke, az t. i., hogy a szegénységet előidéző okokat is teljes egészükben és összességükben ismerjük, — erről még mindig nem gondoskodtunk. Nemcsak Egerre, hanem az egész országra nézve is sok mindenről van statisztikánk, arról azonban, hogy mik azok a tényezők, amelyek a szegéuyt szegénnyé teszik, — a számok még nem beszélnek. Pedig az ilyen statisztika nélkül semmire sem mehetünk, mert a szegény-ügynek alapos és hatásaiban üdvös rendezése (akár helyi, akár pedig országos vonatkozásban) csak úgy lehetséges, ha minden szegény-ember olyan segítésben részesül, amely megfelel annak az oknak, amiből a szegénysége származott, — és egyszerűen megszüntetjük ezt az okot. Az alamizsnálkodás és az emberi könyö- rületnek egyéb megnyilvánulása csak pillanatnyi segítséget nyújt a nyomornak, azonban nem szünteti meg a szegénységet. Jó szivekben, bő kezekben, könnytörlő cselekedetekben EGER (32. sz.) soha sem volt hiány; most sincs; és azért a szegénység, a mai társadalom eme kiirthatat- lannak látszó betegsége föltartóztathatatlanul terjed tovább és lassan-lassan alapjaiban őrli meg az egész társadalmat. A szegény-ügynek rendezésénél tehát nem az adakozás, a pénz, vagy egyéb javak osztogatása a fő és döntő kérdés, hanem az összes rendelkezésünkre álló erők felhasználásával arra kell törekednünk, hogy az elszegényedésre vezető okokat s magát a szegénységet irtsuk ki a társadalomból. Ha majd egyszer nem lesz szegénységet eredményező ok, nem lesz szegénység sem, és ami a fő: nem lesz — szegényember! . . . Azonban lehetséges-e csakugyan a szegénységgel eredményesen megküzdeni? A csodák korát éljük. Lehetetlennek látszó dolgokat vált valóra a tudomány, a művészet, az emberi tudás. Hát csak a szegénységnek levezető csatornáját nem találná meg a szociális tudományokban is nagyon előrehaladott emberiség? Ennél a kérdésnél álljunk meg egy kissé. A szegényügy az egész világon mindenütt e három részre tagolódik; a zárt szegényápolásra, a nyilt szegényápolásra és a gyermekápolásra. Nálunk, Magyarországon csak ez a legutolsó, vagyis a gyermekápolás és védelem van kifejlesztve arra a magaslatra, amelyen a külfölddel bátran fölveheti a verseuyt. A szegényügynek azonban egyéb kiágazásait elhanyagoltuk. Törvényünk ugyan van elég, mely irányt jelöl a boldogulás utján való észszerű haladásra, ámde a sok preventív intézkedéstől éppen azok nem boldogulnak, akiknek bol- dogulniok kellene, t. i. a szegények. Szociálpolitikánk ugyanis dicséretes törekvéssel munkálkodik a megélhetés nehézségeinek könnyítésén, hanem figyelmen kívül hagyja a mélységeket és nem segíti be a megélhetés sáncaiba azokat, akik az élet mélységeiben vergődnek. Pedig az élet mélységeiben a nyomor, a szegénység tanyáz és velük közös hajlékban születik a bűn, amely — ha nem törődünk vele, — végzetessé is válhat a nagy áldozatokkal hozott szociálpolitikai vívmányokra! . . . Szerveznünk kell tehát a szegényügynek elhanyagolt tagozatait is, mert sem a zárt, sem pedig nyilt szegényápolási rendszerünk nem kielégítő. Rendszertelen, ötletszerű, következetlen kapkodás az egész. A köz-segélyezés rendezetlenségével párhuzamosan a magánjótékonyság is olyan irányban fejlődött, hogy jótékonyságnak majdnem nem is nevezhető. Nem a kiosztott pénz és a nyújtott egyéb anyagi segítés a kevés, hanem a forma rossz és megalázó, amellyel a jótékonyságot gyakoroljuk. Avagy igazán könnyítünk-e a nyomorgók szenvedésein, amidőn meghatározott napokon alamizsna-kéregetésre szólítjuk a szegénységet, vagy dobravert öltöztetéseket rendezünk, vagy gyüjtőivekkel, esetleg betanított gyermekekkel koldultatuuk össze némi segítséget megnevezett sorsüldözöttek részére? . . . Ez a szegényügyuek nem javára, hanem teljes eltorzítására szolgál. És hogy ez igy sokáig nem maradhat, tisztában van vele minden komolyan gondolkodó, aki a közéletnek megoldásra váró kérdéseivel is törődik. Nézetünk szerint a szegényügyet — bár végleges megoldása a szegénység megszüntetése nélkül el sem képzelhető, — helyesen úgy rendezhetjük, ha a magánjótékonyságot és intézményeit a köz-segélyezés törvényes keretébe illesztenénk. Nagy János dr. szabályrendelettervezete erre törekszik és igy nyugodt lélekkel elfogadható annál inkább is, mert még — pénz sem kell hozzá! . . . 1913. április 19. A hét. A pálinka ellen. Egy főszolgabíró jónak látja a járásában, hogy a korcsmárosoknak, vendéglősöknek és kereskedőknek szombat este 8 órától hétfő reggelig nem szabad kiszolgáltat- niok pálinkát, mert mint rendeletében mondja: „Azt tapasztaltam, hogy járásom községeiben a pálinkaivás annyira fokozódott, hogy a szegényebb néposztályt az erkölcsi és anyagi pusztulás fenyegeti.“ Majd igy folytatja: „Ezért felhívom és utasítom a címet, hogy kerületének községeiben a korcsmárosok, vendéglősök beleegyezésével a községi képviselő- testület hozzon ez irányban határozatot; ha pedig a korcsmárosok és vendéglősök ebbe beleegyezésüket nem adnák, a községi képviselőtestület oly értelmű határozatot hozzon, mely azonnal végrehajtható és csak birtokon kívül felebbezhető mt-g.u A községi elöljárósághoz intézett eme rendeletén kivül a társadalmat is segítségre hívta föl s különösen a lelkészkedó papsághoz intézett kérelmet ily irányban. A főszolgabíró nem a mi vidékünkön működik áldásosán, hanem Liptóban; a neve Horánszky István. Nálunk nem igen gondolnak az ilyesmire. Nem mintha égető szükség nem lenne az ilyen intézkedésre, hanem mert a jó erős magyar faj, egy pár nemzedéken át talán még — bírja az alkoholt. * Az Egerben látott léghajó ügye pontosan tisztázódott. Mint említettük is, csütörtökön délután 3/46 óra tájban meut keresztül Eger fölött. Pétervására felől jött és nagy sebességgel haladt Mezőkövesd felé, amelyen túl leszállott Mezőnyárád község határában, hol a mezei munkából hazatérő napszámosok segédkeztek a leszállásában. A léghajó kosarából négy nagyrangu porosz katonatiszt szállott ki, akiket Glos Nándor mezőnvárádi állomásfőnök fogadott és kalauzolt be gyalogosan Mezőkövesdre. Vacsora után a tisztek visszamentek Mezőnyárádra, szétszedték a hatalmas léghajót, becsomagolták és feladták Berlinbe. Az éjszakát Mezőkövesden töltötték és innen utaztak tovább vasúton Ruttka felé. A léghajót Kohl dr. mérnök-katonatiszt vezette. Vasárnap délelőtt tiz órakor szállottak a léghajóba s indultak el a Lipcse melletti Rittersdorfból,hogy Bukarestbe menjenek. A hajó állandóan 1300 — 1600 méter magasságban, 120 kilométer átlagos gyorsasággal járt. Útvonaluk Csehországon keresztül jött Magyarországba. Rendkívül sokat szenvedtek a hideg miatt s mintegy két órán keresztül hófelhők között is repültek. Az volt a céljuk, hogy Salgótarján — Eger—Mezőkövesd—Miskolc útvonalon keresztül a nagy Hortobágyon kötnek ki és ott pótolják fogyófélben levő homokjukat. Mezőkövesd mellett azonban nyilvánvaló lett, hogy homok- hiány miatt nem tudnak a Hortobágyig eljutni s ezért elhatározták, hogy a legközelebbi község mellett leszállanák. így kerültek Mezőnyárádra. Bukarest felé azért nem folytatták tovább útjukat, mert ezt egyrészt az időjárás, másrészt a ballon megrongálódása lehetetlenné tette. * Élet — érték nélkül. A múlt héten két budapesti ifjú akart öngyilkos lenni. Medináit vettek be s az egyik, Koronghy Lippich Dénes, el is aludt tőle örökre ; a másik, Hajnik Pál dr. több napi vergődés után magához jött annyira, hogy vallott is. Vallomásából közlünk egyet-mást: „Nagykorú vagyok; háromszázezer koronát örököltem. Ez
