Eger - hetente kétszer, 1913
1913-04-09 / 29. szám
Blőfizettsi árak: Egész évre- _ 10 korona. Fél évre .......... 5 » N egyed évre _ 2'60 * Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség : Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közleménye! intézendők. ---K iadóhivatal : Lyceum i nyom da, hová az előfizetések és hirdetések küldendői. HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 29. szám. XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, április 9. Homályos tükördarabok. A napilapok húsvéti ünnepi számaiban még most is szívesen lapozgatunk. Sok a megszívlelni való dolog bennük; bár a fölháborító szellemi szikrákból is jutott beléjük bőségesen. És mintha ezek a lélekkorbácsoló írások lennének a — tanulságosabbak!.. Hogy miért? — Mert megtanítják látni és a látottakon okulni azokat is, akik eddig kritika nélkül, vakon hittek minden — nyomtatott betűnek. Az ünnepi elmélkedésre szánt legújabb szellemi termékekből kiemelünk néhány szemelvényt, a harapósabbak közül. Mindmegannyi tükördarab a társadalmat foglalkoztató eszmék köréből. Az, hogy nem a fényesebbjét válogattuk a tükördaraboknak, nem baj. Hiszen ha a modern erkölcsök filozófiájában lehet „folt, amely tisztit,“ miért ne lehetne a komolyan gondolkodó, igazságot kereső lélek előtt: homály, mely világosságot fakaszt? Első szemelvényünk demokrata miliőből való és a kivándorlásra vonatkozik. Azonban téved az, aki azt hiszi, hogy a tisztelt demokrata újság, rámutatva arra a nagy vérvesztésre, mely a nemzetet éri a folytonos kivándorlás miatt, valami utat-módot jelöl ki, amelylyel az előbb-utóbb végzetessé válható bajnak gyökeres orvoslását véli. Nem; ilyesmiről nem esik szó a cikkben. A föltámadás ünnepének magasztos hangulatába egész mást kiált ennek a cikknek Írója. Azt mondja, hogy a magyar nép itthon éhezik, szükséget szenved; a külföldön pedig pénzt keres. Itthon lusta, kényelemszerető, húzódozik a munkától, könnyebb végét keresi a dolognak; idegenben pedig túltesz minden más munkáson. Ebből konzekvenciaként rátámad a társadalomra, amiért „lelketlen izgatok“-nak tartja azokat, akik a nép jólétéért fáradoznak és kérdi: „Hát lelketlen izgató-e az, aki az éhen nyomorgónak megfogja a kezét és azt mondja neki: gyere, elvezetlek oda, ahol szabadon és önmagadnak dolgozhatsz, és ahol megtalálod azt az anyagi nyugalmat, amely a lelked békéjét is megadja? Lelketlen izgató-e az, aki egy jobb jövőt igér és ezt az Ígéretét be is váltja? Hiszen az Egyház erejének is az volt a forrása, hogy a megtiprottakat egy jobb jövő Ígéretével vigasztalja meg. Csakhogy amig a menyországból a jóljártak még soha egy fillért sem küldtek az itthon tespedő hozzátartozóiknak, addig Amerikából évenkint vagy százmillió dollár árad át ide, annak jeleképen, hogy a lelketlen izgatok mégis értékesebben váltották be Ígéreteiket, mint azok, akik az Atyának, Fiúnak és Szentiéleknek nevében, idelenn, a halálba való kivándorlás ügynökei. Mert addig vigasztalnak a mennyországgal, amig kedvünk támad, hogy kivándoroljunk oda... Ha ugyan az Amerikába való kivándorlás nem ejtett meg idejekorán inkább, mint a mennyország kecsegtető gyönyörűségei . . .“ Elégnek tartjuk az idézetet és Aesopusnak az oroszlánbőr meséjére gondolunk. Az oroszlánbőrbe, tudvalévőén, nem oroszlán lakozott; elárulta a hangja. Ebből a cikkből sem az igazi, becsületes demokrácia, hanem a katolicizmus legnagyobb ellensége, a szabadkőművesség hallatja a szavát. Egy másik cikk, másik lapban, a köztársaságról értekezik. A trónokat romboló és koronákat múzeumi tárgyakká tevő köztársasági államformáról ugyan említés sincs téve (sőt még csak a Nagy György-féle köztársasági pártalakulást sem emliti) hanem glosszákat emel a portugál köztársaságnak, amiért: „. . . az államot elválasztotta az egyháztól. S nem ám az egyházat az államtól, mert ez utóbbit kellett megszabadítani az egyház szivósan ölelő karjai közül. Minden köztársasági korszak ezzel a két akcióval kezdődik s enélkül beszélni sem lehet a szellem fölszabadításáról. Érdekes, igazán érdekes, hogy az egyház csak az anyagi hatalmak megkaparí- tása óta hatalmas és ez a hatalma addig tart, mig nagy vagyon áll a háta mögött. A nagy vagyon ugyanis nagy befolyást és hathatós harci eszközt is jelent, a szent háborúskodásokhoz is pénz, pénz és pénz kellvén. ÉrdeAz „EGER“ tárcája. Tavasz nyílt újra a lelkemben. i. Hóvirág kelyhén, hozzám jött az élet: Tavaszok első mosolygás-szava. Napsugár-álmok piros tüze éget, Ébredő fények nevetése jár . . . Lelkem egy üjraöltözött madár ... Temetni vágytam tavaszi sugárnál, Tavaszi dalban könyet hoztam én: Könyben oly gazdag s örömben szegény. S halotti dalban nevetés fakadt, . . Temetésemre eljött a tavasz. II. Pedig, hogy kértem, Uram, hogy csak ősz,... ősz Legyen lelkemnek hervadt kedvese . . . S káprázat helyett megtépett ruhában, Jöjjön csak egyre egyszerű mesel Mert a tavasznak dús a virágzása, S gyümölcs lesz belől’, jaj, tengernyi sok, És sírni fosnak lelkemben az álmok, Mint a kifosztott, tévedt koldusok. . .. r ... 5. A tavasz hirnöke. A természet, az isteni mindenhatóságnak e csodás szimbóluma, kezdi kifejteni ékeit. A mély, téli álmot pezsgő élet váltja fel: zöldül a mező, fakadnak a rügyek, nyílnak a virágok. A kikelet várva-várt hirnöke is mosolygva integet a tavaszi verőfényben. Rajongva dicséri a költő: „glóriás tavaszi ágnak,“ s „szelíd leányka álmából felszálló álmodott illatnak“ nevezi. Annyira kedveli Schiller e virágot, hogy az év első szál ibolyája többet ér neki a legdrágább babérnál. Harder is megemlékezik róla. Azt mondja, hogy: a világ teremtése után a térségeket még csak fű borította, azonban eljött az alázatosság tündére és elültette a föld első díszét, az ibolyát. A legenda szerint ősszüleink örömkönyei nyomán sarjadt ki az első ibolya, mikor Qábor főangyal tudtul adta nekik, hogy az Ur Megváltót fog küldeni a bűnbeesett emberek megváltására, de az ibolyáról már más ókori népek is megemlékeznek mitológiájukban. A görögök rendkívül szerették az ibolyát. Pallas Athene városában annyi volt, hogv Athént „ibolyától illatozó“, „ibolyával koszoruzott“ városnak hívták. Mitológiájuk az első ibolya születését az istenek életével hozza kapcsolatba. Mikor ugyanis Hera meg akarja ölelni az aranyalmával játszadozó Heszperiát, Zeusz közbelép s Atlasz legkedvesebb leányát ibolyává varázsolja, aki azután hálából pompás illatot bo- csájt az ég felé. Homérosz azzal akarja kedvessé tenni Kallipszó szigetét, bogy a rét ibolyával van tele. A rómaiak hitregéjében is megtaláljuk e kedves virágot. Hérának köszönhetjük — úgymond — a föld első ibolyáját. Egy Ízben Io szépsége annyira elragadta Juppitert, hogy utána futott s már-már elérte, mikor Her t észrevétlenül megjelent s útjába soha nem látott drága illatú virágot hintett, amellyel teljesen elbűvölte férjét. A nép is regébe szövi az ibolya keletkezését. Egykor egy ifjú levente kigunyolta a szellemet. E miatt, fellázadnak a démonok s az ifjúra rontanak. Elsülyesztik várával együtt, csak a kastély legféltettebb kincse, a levente kedvese, nem jut a föld alá. Az ártatlannal szemben megtörik a démonok hatalma. Most azonban mit ér már a leány élete, mikor kedvesétől megfosztották. Sírva bolyong és veszteit boldogsága felett keservesen zokog. Megszánja az erdő tündére s illatos ibolyává változtatja át a kedvesétől megfosztott leányt. Év után év múlik. Éppen a századik tavaszt köszöntik az ibolyabokor illatos virágai, midőn felszabadul az elátkozott kastély. Hosszú, mély álmából felébred a lovag. Epedő vágy fogja el kedvese után. Keresi mindenfelé. Hasztalan: nem találja sehol. Egy virágos réten fájdalmában,
