Eger - hetente kétszer, 1913

1913-04-05 / 28. szám

Előfizetési árak:

Egész évre.. ~ 10 korona. Fél évre _ _ _ 5 »

Negyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér.

EGER

Szerkesztőség:

Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ==

Kiadóhivatal:

Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők

HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

1913. — 28. szám.

XXXVI. ÉVFOLYAM. ~—~—— Szombat, április 5.

A szegény-ügy.

Eger, 1913. április 4.

Nem mondunk sokat és merészet azzal, ha kijelentjük, hogy a technika csodáinak feltalálói mellett a szociális kérdéseknek szerencsés megoldói foglalhatják el az első helyet az emberiség igazi jóltevőinek sorában.

A szociális kérdések közül pedig egyike a legnehezebben megoldhatók- nak a — szegény-ügy rendezése.

Sokan megpróbálkoztak már vele, de sikertelenül. Mert ami problematikussá teszi a kérdés megoldását, nem csupán a pénz, — amelynek hiánya, elismerjük, szintén lényeges akadály, — hanem inkább az a bántó visszaélés, mely legtöbbször a szegénységgel történik és annak a kárhozatos tétlenségnek megakadályozása, amely a még munkabíró erőket — segítés esetén — a közhasznú foglalkozásoktól elvonja.

Nálunk legutóbb Nagy János dr. teológiai tanár, Eger város képviselő- testületének tagja, próbálkozott meg a szegényügynek egyrészről szociális, másrészről hatósági alapon való rendezésével és szabályrendelet-tervezetet készített, amelyet azzal a kérelemmel mutatott be a város képviselőtestületének, hogy alapos megvitatás után, léptesse azt életbe Eger területére nézve.

Mit tartalmaz ez a szabályrendelet-tervezet? Főbb pontjaiban ide iktatjuk a lényegét:

Az első fejezetben a közsegélyezésröl szól és kimondja, hogy:

1. Eger város, mint illetőségi község, közsegélyezésben részesíti:

a) Az 1898. XXI. törvénycikk értelmében a kórházi, vagy gyógyintézeti ápolásban nem részesülő, vagy arra nem minősített betegeket, a kórházakból és gyógyintézetekből elbocsátott gyógyíthatatlan betegeket és gyógyíthatatlanoknak nyilvánított, de nem köz- veszélyes elmebetegeket, továbbá az ártalmatlan hülyéket, siketnémákat, vakokat és nyomorékokat •,

b) a közsegélyre szorűló szegény munka- és keresetképteleneket és olyanokat, kik betegségük alatt keresetmódjukat ideiglenesen nem folytathatják, addig, míg teljesen felépülnek és munkaképességüket visszanyerik és csak annyiban, amennyiben kórházi vagy gyógyintézeti ápolásban, vagy valamely betegsegélyző- pénztár segélyezésében már nem részesülnek;

c) az önhibájukon kívül nyomorban sínylődő és segélyezésre érdemes szegényeket.

2. A közsegély szükségességének és nemének megállapításánál a segélyre szorultak viszonyai, kora, családi állapota, munka- és keresetképessége az irányító, mely mellett különösen az az irányzat tartandó mindig szem előtt, hogy a közsegélyért jelentkező egyének a hatósági támogatás folytán a koldulás megszokására hajlamot ne nyerjenek, ellenkezőleg a segélyezés és az amellett adandó jótanácsok útján a munkát megkedveljék és hasznot hajtó, kereső tagjai legyenek a társadalomnak.

Különös feladatát képezi tehát a segélyezést eszközlő tanácsnak, szegényügyi bizottságnak és nyilvántartó hivatalnak a segélyezéseknek oly irányban való gyakorlása, hogy az arra szoruló egyének a közsegély igénybevételéhez csakis rendkívüli szükség esetén forduljanak s ne nyujtassék mód és lehetőség arra nézve, hogy a hatósági támogatást a do- logtalanságra és munkakerülésre szolgáló eszköznek tekintsék. Ennek lehető elérése céljából a közsegélyezésnek rendelkezésére álló eszközei közül elsősorban mindenkor az egészségeseknek munkához való juttatása és a betegeknek orvosoltatása, másodsorban a természetbeni adományok nyújtása és harmadsorban pénzbeli segélyezés és az intézeti elhelyezés alkalmazandó.

3. A segély mértékének megállapításánál tekintetbe veendő:

a) azon segélyezés, melyet a folyamodó valamely egylettől, magánosoktól vagy családtagjaitól nyert;

b) a nyomor azon foka, melyben az illető sínylődik;

c) azon családtagok száma, kik a segélyezendő által leendő tartásra, keresetképtelen- ségüknél fogva, utalva vannak.

4. Oly egyének, kik nyugdíj, vagy kegydíj élvezetében vannak, alapítványi segélyben, felekezeti, vagy magánjótékonysági egyesületek támogatásában részesülnek, hatósági közsegélyt csak kivételesen kaphatnak.

5. Rögtöni, továbbá esetről-esetre szóló segély, amennyiben az pénzben adatik, 10 K-ig terjedhet. Havi segély személyenkint 10 K-ig adható. Segélyben részesülő egyén házastársa 5 K-ig, gyermekek pedig 2 K-ig tehető segélyben részesülhetnek bavonkint.

Az „EGER“ tárcája.

Egy kritika kritikája.

Madarász Flóris dr. egri cisztercita tanár egy pompás tanulmányt írt „Az uj magyar drámák“ címen. Munkájának értékét már az is mutatja, hogy a Budapest! Hírlap, ez a komoly, tekintélyes, mindenben irodalmi színvonalú újság, nemcsak helyet adott neki, hanem húsvéti számának mellékletén legelső cikknek közölte.

És aki végigolvasta ezt a magvas, szép cikket, föltétlenül értékesnek, igen értékesnek kellett ítélnie, következtetéseit pedig mindenkinek alá kell írnia, ha csak egy kissé elfogulatlan is. Hiszen mindenki látja, hogy legfelkapottabb drámaíróink „. . . bár legnagyobbrészt hazai tárgyakat dolgoznak föl, levegőjük mégsem magyar levegő.“ Avagy ki tagadhatná azt az (példákkal igazolt) állítását, hogy „a pornográfia, bármilyen köntöst is öltsön magára, ha a színjátszás művészetét veszi is igénybe, azért csak pornográfia marad“? Vagy: „A sokat hangoztatott l’art pour Tart elve sem lehet mindennek

takarója.“ És ki nem vette volna észre, hogy a modern magyar dráma szerzői, a magyar társadalomnak színpadra vitt alakjaival, „nemcsak hogy nem tesznek szolgálatot a magyar szellemnek, de egyenesen és határozottan ellentétbe jönnek vele. Bizonyos félre nem ismerhető, lealjasító tendencia űzi ilyenkor gonosz játékait a magyarság rovására.“ El kell ismernünk végül Madarász Flórissal azt is, hogy a sokat hánytorgatott külföldi sikerek sem olyan túlságosak, hogy szintén túlságosan lehetne érettök lelkesednünk s ezekben nagyobb szerepe van az üzletnek, mint a magyar nemzeti szellem diadalmas körülbordozásáoak. A végső (és alapos!) következtetés azután nem lehet más, mint: . bátran kimondhatjuk, hogy

a német Körner Zrínyijének több köze van nemzeti szellemünkhöz, mint — a modern drámaírók legtöbbjétől származó — eme magyar alkotásoknak.“

íme, ez a rövid és halvány kivonata a Madarász Flóris dr. tanulmányának, melyre csőstül jött a — válasz. Madarász Flóris dr., úgy látszik, súlyos követ dobott az irodalom simatükrü | vizébe, mert erős hullámgyürük keltek cikkének nyomán. Szomory Dezső, Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Biró Lajos —egyszóval: azok, akik találva érezhették magukat — egymásután nyilatkoztak, még pedig a — Pesti Futárban (március 31.). Hogy miért éppen ebben a chro- nique scandaleuse-ben, arra csak egy feleletet tudtunk találni: olyan hangú felszólalásoknak, mint aminőt ezek a „magyar irodalmi jelesek“ — vagy mint ők maguk írják: „lecsepűzött drámaírók“ — megcselekedtek, egyetlen más magyar lap helyet nem adott, de nem is adhatott volna.

Még Szomory Dezső ír legszelídebben, de mig egyrészt a Madarász cikkének érdemét nem is érinti, addig a „Györgyike . . .“ és a „Bella“ szerzője holmi oda nem tartozó nagyon is egyértelmű kétértelműséggel fejezi be a maga megrovási kalandját.

Bródy Sándor és Molnár Ferenc már idegesebbek. Előbbi szerint a cikk Írójának nem szabad volna az ilyesmibe avatkoznia; éppen úgy nem, mint Bródynak nem szabad miséznie, ügy látszik, a „magyar Zola“ feledi, hogy Madarász Flóris dr. tanár is, aki hivatalosan köteles foglalkozni a magyar irodalommal ^