Eger - hetente kétszer, 1912
1912-02-21 / 15. szám
2 EGER. (15. sz.) 1912. február 21. Nagyrédén Horváth János plébános hosszabb megnyitó beszéde után s a középponti titkár buzdítására a helyi szervezet 105 taggal alakult meg. A következő nap Atkáron volt gyűlés, amelyen Boros Lajos földbirtokos, Privitzer Ignác jegyző, Privitzer Antal dr. ügyvédjelölt, Baranyi András és Mikes Lajos gyöngyöshalászi káplánok is megjelentek. A tagok száma 35-ről 66-ra emelkedett. Ecséden Huszka András plébános és a középponti titkár tartottak beszédet. A tagok száma 54-ről 116-ra emelkedett. Horton Kiss Balázs plebános-helyettes és a középponti titkár ismertették a Népszövetséget, mire a helyi szervezet 64 taggal megalakult. Ugyanaznap Csányon is volt gyűlés, amelyen Rákóczy István, Várkonyi Alajos és Juhász Kálmán föld- birtokosok, Sipos Bertalan jegyző, Petróczy József, Bodor Gábor tanítók, id. és ifj. Majzik Béla és Majzik Ferenc is résztvettek. A gyűlést Berták István dr. plébános nyitotta meg nagyobb beszéddel, azután a középponti titkár ismertette a Népszövetséget. Azonnal 84 tag jelentkezett, de ez a szám még jelentékenyen fog emelkedni. Egészben véve ismét ezernél több uj tagja van Hevesvármegyében a Kát. Népszövetségnek, amely csak pár hónappal ezelőtt (a múlt év novemberében) a gyöngyösi járásból már szintén ezernél több tagot toborzott. Ha minden évnegyedben ennyi uj tagot tud csatasorba állítani a Kát. Népszövetség, akkor nem kell tartanunk a jövőtől. *.»■ ......... 1 1,11 ■■■■■■■ ■ r~ ....... 'íünr ■■■ A z élelmiszer-szövetkezetek. — G-uttenberg Pál előadása. — Az a 70—80 egri gazda-ember, aki vasárnap délelőtt 11 órakor a városháza nagytermében meghallgatta Guttenberg Pál szabadelőadását az élelmiszer-szövetkezetekről, sok okos dolgot és igen nagy közgazdasági igazságokat hallott ugyan, de azzal a nyugodt öntudattal távozott az egy órahosszáig tartott előadásról, hogy bizony az egri földműves nép eddig sem élte le oktalanul az életét, mert a boldogulására elmondott jótanácsok mindössze ebbe az egyetlen mondatba foglalhatók össze: nagyban kell csinálni mindazt, amit eddig kicsiben csináltatok és akkor a jövedelmetek is nagyobb lesz. Nálunk, ugyan ezt az igazságot nagyon tudta már eddig is mindenki, hanem azért köszönettel nyugtázzuk belőle mindazt, ami az egri gazdaközönségre nézve elismerést és dicséretet jelent. Egyébként maga az előadás igen érdekes és értékes közgazdasági problémákat fejtegetett. Sok életrevaló dolgot tanulhattak belőle a gazdák, bár társadalom-gazdasági, tehát szociális szempontból, sok szó férhet hozzá. Hogy többet ne említsünk: az egész előadás a termelő gazdaközönség jövedelmeinek fokozásával foglalkozott; arról azonban mélységesen hallgatott, hogy mi történik a fogyasztó közönséggel, tehát a társadalom nagyobbik felével, amelynek zsebére történik rendszerint a termelők és eladók boldogulása?!... Pedig a közgazdasági kérdések megbírálá- sánál ez a kérdés is fontos tényező. És, nem tehetünk róla, de minket az egész előadásból éppen ez az elhallgatott kérdés érdekelt volna leginkább. A mi sajátos közgazdasági viszonyaink között, hogyan lehetne a piac drágaságát megszüntetni úgy, hogy a termelők is boldogulhassanak? Erre a kérdésre vártunk feleletet és — nem kaptunk. Az élelmiszer-szövetkezetek — sajnos — nem a közönségnek, a társadalom zömének terheit könnyíteni, hanem csupáu a termelőknek jövedelmeit fokozni hivatottak. Vagyis csak azokra nézve hasznos intézmények, akik eddig sem panaszkodtak azért, hogy termesztményeiket nem tudják értékesíteni. Hogy ez súlyos köz- gazdasági helyzetet is teremthet, és a már eddig is nyomasztó drágaságot még fokozhatja is, arra nem gondolt az érdemes előadó; pedig annak, aki vándor-körutra indul az országban azért, hogy főként a vidéki középpontokon „szövetkezetekbe tömörítse a termelőket egyrészt saját érdekeiknek és így jövedelmeiknek fokozása, foglalkozásuknak intenzívebbé tétele végett, másrészt, hogy a nagyobb termelés által az élelmiszer-piacot olcsóbbá tegye“ — erre is kell gondolnia. Mert a terményeket értékesítő „Élelmiszerszövetkezetek“ — legalább abban a keretben, amelyet Guttenberg Pál szánt, nekik — nem egyebek közönséges nyerészkedési vállalatoknál. Összeszedik, elraktározzák, és akkor hozzák forgalomba a közfogyasztásra szánt terményeket, amikor a legjobb áruk van. Tehát a kofák mestersége — nagyban. És ha a kofák (mint ahogy teszik is), — egy kis összebeszéléssel mesterségesen drágíthatják a piacot, az élelmiszer-szövetkezetek egyenesen tönki’e is tehetik azt azáltal, hogy egyszerűen elszállítják a helyitermékeket olyan piacokra, ahol drágábban adhatják el, mint itthon. Az azonban kétségtelenül igaz, hogy a szövetkezetekké tömörülő gazdák élelmiszer-szövetkezete áldásos is lehet a helyi piacokra, ha tudniillik — kevés haszonnal megelégedve — itthon árusítja el a beraktározott és helyesen kezelt élelmicikkeket. Örvendenénk, ha ez így lenne. Hanem Guttenberg Pál előadásából nem az erre való törekvés tűnik ki. Ellenkezően: arról beszélt, hogy a gazdaközönségnek a termesztmények kicsinyben való eladásából semmi haszna sincs. Szövetkezzenek tehát a gazdák, hogy az értékesítést nagy tömegben eszközölhessék éspedig olyan piacokon, ahol azokra szükség van és ahol jól megfizetik, például a külföldön és a zöldségben szűkölködő nagy magyar városok piacain. Már pedig, ha ez bekövetkezik, akkor a piac drágaságának kérdését itt, nálunk, nem hogy meg nem oldjuk, hanem még újabb nehézségekkel sulyosbbítjuk. Az való igazság, hogy a zöldségfélék téli elárusítása sokkal jövedelmezőbb, mint nyáron, azon frissében való eladásnál. És ha a termelők zöldség-terményeinek téli eltartására 50—60 gazda szövetkezik, úgy, hogy magához váltja az összes termelők apróbb készleteit is, és azután beraktározva, télvíz idején, amikor az élelmiszereknek legjobb ára van, elszállítja idegen piacokra: akkor ez a vállalkozás kincses bányája lesz a... vállalkozóknak. Hanem hát akad-e majd az országban egy másik élelmiszer-szövetkezet, amely majd az így kifosztott egri piacot látja el — zöldségfélével? íme, ilyen kétélű fegyver az élelmiszerszövetkezet fölvetett eszméje — nálunk. Mert másutt nem az. A kisebb községeknek nincsen piacuk ; azokban nagyon helyénvalók az élelmiszerértékesítő szövetkezetek. De itt, helyben is el tudnók helyezni az összes egri termést, ha ugyan a javát már frissében, még az ősz folyamán el nem szállítanák az orrunk elől a — galíciai liferánsok. Ugyanígy vagyunk Guttenberg Pálnak egy másik fölvetett eszméjével, a zöldség-feldolgozáséfaelnek talán leghíresebb képéhez: a Madonna di San Sistdhoz (Sixtusi M., Drezda, Zwinger). A nagy művet, mely eredetileg a San Sistói (Piacenza) benedekrendiek részére készült, és amelyet többi művétől eltérően Raffael minden részletében saját maga dolgozott ki, III. Ágost szász király vette meg és hozatta 1753-ban Drezdába. Mária és Jézus alakjai éppen úgy, mint a Folignoi Madonnán, e művön is jelenés (visio)- szerüek. Csakhogy míg a Folignoi Madonnán tekintetüket csak az adományozók és szentek, egyszóval a kiválasztottak csoportjára függesztik, addig ezen felénk, a nézők felé fordítják tekintetüket; ezzel is jelzik, hogy kegyeiket az egész emberiségre árasztják. A jelenésnek rendkívüli könnyedséget adott Raffael; a függöny mögül hirtelen elénk termett Madonna szoknyája és fejkendője meglibben; mintegy érezzük, hogy milyen könnyedén, hirtelen állottak szemeink elé. Előttük szt. Sixtus pápa, aki az egyházat ajánlja pártfogásukba, míg a másik oldalon szt. Borbála tekint le reánk, hívőkre, biztatóan; ők a mi közbenjáróink az ég királynőjénél. Máriának és a gyermek Jézusnak tekintete is sajátos: egészen a távolba mélyed. Az ember akkor szokott fölvenni ilyen tekintetet, ha pl. zene hallattára, minden földi dologtól elvonatkozva, tisztán önmagában merül el. A két isteni személynek ez az önmagában való elmerülése földöntúli, sejtelmes, csodálatos, szinte prófétai erőt kölcsönöz nekik, mely önkéntelenül imádásra kényszeríti a jámbor szemlélőt. A vallásos hatást még csak fokozza a háttér milliónyi bájos angyalfeje. Minden a két isteni alakra irányítja figyelmünket: Mária az emberi alaknál valamivel nagyobb s jóval kiemelkedik a két szent alakja közűi; arcát, éppen úgy, mint a kis Jézusét, alaposan kidolgozta a művész, amivel ismét az aesthetika egy nagy törvényének, az u. n. centrális, vagy középponti látás törvényének tett eleget. E törvény szerint — mint azt mindennapi tapasztalatunk is igazolja — bármely dolognak megtekintésénél egy-egy pillanatban tekintetünk és figyelmünk csak egy-egy részen összpontosulhat, mig a többieket ugyanakkor csak homályosabban fogjuk látni. Raffael, bámulatos művészi öntudatossággal, éppen ezért a két főalak tekintetére hivja fel figyelmünket. A kép emellett a lehető legnagyobb egyszerűséget mutatja: Mária és szt. Borbála ruhája a lehető legegyszerűbb, szt. Sixtus pápai palástjának dús aranyozását is egészen eltompította a művész a széles ecsetkezeléssel; a függönynél képzelni sem lehetne egyszerűbbet. A művész ezt szinte a túlzásba vitte volna, ha az alul látható két, páratlan bájjal megfestett s azóta a modern festőművészetben számtalanszor utánzóit angyal nem enyhítené az egész műnek szinte rideg egyszerűségét. De a két naiv, gyermeki komolysággal tekintő kis angyal mérsékli e hatást és az egész képnek sajátos varázst tud adni. A mű, úgy amint van, a keresztény szeretetnek legmaga8ztosabb himnusza. Nemcsak azért, mivel Jézus és Mária szeretete forr benne nagyszerű módon oly egységgé, amilyet Raffael talán csak a Madonna della Sedian múlt felül, hanem azért is, mivel érezzük, hogy a két isteni alak tekintetével minket is belefoglal e végtelen szeretetbe, hogy mi is részeseivé leszünk ennek az isteni szeretetnek. Hiszen a kis Jézus érettünk, bűnösökért lett emberré, hogy végtelen szeretetével egész nemünket megváltva, azt az örök boldogság részesévé tegye. . . Az eszme fensége kapcsolódik a kivitel nagyszerűségével. A színek használata is Raffael virtuozitására vall: nem törekszik ugyan benne a túlságos erős, vagy élénk szinhatásokra, hogy a fenséges vallásos eszmétől mi sem vonja el figyelmünket de a teljes harmóniát igy is sikerült elérnie. Művészettörténészek sokat kutatták, hogy vájjon kinek a szépsége ihlette meg a művész lelkét, mikor e fenséges Madonna alakját megteremtette. A Fornarina (pékleány) hires alakjának valószínűleg kevés köze volt hozzá, inkább a Donna velata (fátyolos hölgy) (Firenze, Pitti palota) annyi gyöngédséggel és szeretettel megrajzolt nemes alakja lebeghetett az oly érzékeny művész előtt, akinek leikéből a boldog szerelem nem egy költeményt tudott kicsalni... Ha a híres Sixtusi Madonnát összehason-
