Eger - hetente kétszer, 1912
1912-12-21 / 102. szám
2 EGER. (102. sz.) 1912. december 21. aki a mezőgazdasági ügyeknek előadója lesz a törvényhatóságban és a közigazgatási bizottságban. A törvény jogot ad a gazdasági felügyelőnek, hogy a mezőgazdasági érdekek védelme és előmozdítása céljából, önálló előterjesztéseket és javaslatokat tehessen, amelyeket a törvényhatóság köteles letárgyalni. Az előadó a törvényhatósági közgyűlésen ülési és szavazati joggal bír, a közigazgatási bizottságnak pedig tagja és mezőgazdasági szakelőadója. A gazdasági felügyelő, mint törvényhatósági előadó, ebben a minőségében és szolgálati viszony tekintetében a törvényhatóságnak és első tisztviselőjének, az alispánnak, van alárendelve, ezeknek ebben az ügykörben kiadott rendelkezéseit és utasításait teljesíti. — Hevesvármegyében a mezőgazdasági előadói tisztet Perlaky Elemér m. kir. gazdasági felügyelő látja el, akinek hivatalos helyiségét most rendezteti be a vármegye 2000 korona költséggel. Elméleti agrárizmus. Gazdasági irányban kell nevelni a népet, hogy megtalálja a boldogulás útját! . . . Ez most a jelszó. A földmivelésügyi miniszternek az az intézkedése, hogy a tél folyamán 4000 gazdasági előadást rendeztet az ország különböző részén, szintén a gazdasági irányban való népnevelés jegyében született. Dicséretes töi'ekvés, azonban aligha éri el a kitűzött célt. Mert ez a 4000 előadás csak számnak nagy, azonban az országnak gazdasági téren való elmaradottságához viszonyítva, értékben nagyon is csekély. Nem mondunk sokat, hanem a legkisebb számítás szerint is az országnak legalább 12,000 olyan községe van, ahol a mezőgazda- sági kultúra terjesztése égetően szükséges. A 4000 előadás, matematikailag elosztva, csak 4000 községben tartható meg. Mi történik a 8000-nyi többi községgel? Semmi. A földmivelésügyi miniszternek nincs több pénze előadások tartására, tehát nem tartanak több előadást. Kétségkivül ez a 4000 előadás is nagy haladás a múltakhoz képest, ámde arra, hogy a növekedő igényeknek megfeleljen, nem elég. A magyar földmivelésügyi tárca a többtermelésben látja az ország boldogulását és agrár-politikánknak minden intézkedése ennek előmozdítására irányul. Ámde tudunk-e érvényt szerezni a többteremelós helyes elvének és lesz-e ebből az elvből valaha élő valóság, ha az ország földmivelő-népét, — anyagi eszközök hiányában, — nem tudjuk megtanítani a helyesebb gazdálkodásra? Nálunk, Magyarországon, a népnek gazdasági nevelése már alapjában elhibázott dolog. És a földmivelésügyi miniszter, amikor a nép számára gazdasági előadásokat rendeztet, voltaképen nem tesz egyebet, csak azokat a súlyos mulasztásokat akarja pótolni, amiket már a falusi népiskolákban követnek el azáltal, hogy a földművelők iskolábajáró gyermekeit mindenre megtanítják a világon, csak arra nem, amire élethivatásuknak betöltése közben föltétlenül szükségük lesz. A legutolsó kisközség iskolájában is megfelelnek az iskolás gyermekek arra a kérdésre, hogy Níkaraguá- nak mi a fővárosa, de ha azt kérdezzük tőlük, hogy milyen a helyes vetésforgó, vagy pedig hogyan kell a szőlőt helyesen metszeni, bizony a magyar iskolás gyermekek nagyobb része adós marad a felelettel, mert nem tud a kérdésre válaszolni. Népoktatásunk tehát úgy az elemi népiskolában, mint az iskolák többi fajtájában alaposan el van hibázva. Nem az életre neveli az ifjúságot, amire pedig elsősorban nevelnie kellene. Ennek azonban — sietünk kijelenteni — nem a tanítói kar az oka, hanem az előírt tanítási terv, amely még mindig az elméletnek ad elsőbbséget az életrekiható gyakorlati nevelő-oktatás helyett és amelyet végre kell hajtani minden körülmények között akár falusi, akár városi iskolában működik a tanító. Hogy mi ennek a következménye? Hát az az elmaradottság, az az egyállapotban tengődő agrikultura, amiben egész mezőgazdaságunk sínylődik. Az iskolákból kikerülő gyermekek a gazdálkodáshoz nem értve, a meghatározott munkabért biztosító napszám-munka után látnak és szívesebben elmennek a kőművesek mellé követ hordani, a vasúthoz pályatestet tisztogatni, vagy a gyárakba salakot talicskázni, mintsem hogy felváltanák odahaza az öregedő j szülőket a mezei munkában. A falusi iskolás- I gyerekek túlnyomó nagyrésze a mezei munkából legfeljebb a libalegeltetést, a tehénpásztor- kodást és felében-harmadában a hernyószedést érti. Arról azonban szó sincs, hogy valami előrehaladottabb mezőgazdasági ismeretet vinnének ki az iskolából az életbe. Nálunk az elképzelhetetlen, hogy az iskolásgyermek odaálljon az apja elé és figyelmeztesse: „Édes apám, a maga ekéje nem jó ám; ilyen ekével most már csak aleghátramaradottabb népek szántanak.“ Avagy pedig, az iskolában tanultak alapján, elmagyarázná a gyermek az apjának, hogy pl. milyennek kell lennie a helyes trágyagödörnek és milyen csekélységből lehet azt elkészíteni. Az öregek persze ezt nem tanulták, hanem a fiatalokat, az iskolábajáró gyerekeket megtaníthatná ilyesmikre az iskola, ha tudniillik a ta- níási tervet praktikus irányban átalakítanák. És ha az iskolából kikerülő földmivelő nemzedék magával vinné az életbe a folyton-foly- vást tökéletesedő mezőgazdaság legújabb vívmányainak alapismereteit és azt az érzéket, mely ezeknek a vívmányoknak meghonosítására okvetetlenül szükséges: akkor bizony az öregek is szívesebben járnának el a téli gazdasági előadásokra, sőt többet mondunk, ezekre a téli gazdasági előadásokra évről-évre kevésbbé lenne szükség, mert a praktikus irányban nevelt iskolásgyermekek hamarosan átformálnák az egész háznép gondolkozását és a modern gazdálkodás ismereteinek elsajátítására az öregek is megragadnának minden alkalmat. A földmivelésügyi miniszternek 4000 gazdasági előadása ezeket a hiányokat nem fogja reparálni ugyan, hanem arra talán mégis jó lesz, hogy a haladás, a modern agrikultura iránt való szomjúságot fölkeltse. És ez is valami. Ha a földmivelési miniszter jóakaratától fölbuzdulva maga a gazda-közönség is szükségét látja annak, hogy a mezőgazdasági ismereteket fokozatos és minél szélesebb alapokon nyugvó gyakorlati útmutatás mellett elsajátítsa: akkor bizonyára a pénzügyminiszter is és a kultuszminiszter is segítségére siet a földmivelésügyi miniszternek a gazdálkodó nép kiművelésére irányuló törekvésében. Az elméleti agrárizmussal nem sokra megyünk. Egy-két órás gazdasági előadással még nem tanul meg helyesebben gazdálkodni a nép. Rendszere?, gyakorlati irányban vezetett gazKörülbelől hat hónappal ezelőtt egy haldokló nőhöz hívtak. — Uram, — szólt hozzám a beteg — egy kényes, nehéz és hosszadalmas dolgot szeretnék önre bízni. Olvassa el, kérem, a végrendeletemet, ott van az asztalon, ötezer frank honoráriumot hagyok önnek, ha a dolog nem sikerül és 100,000-et, ha sikerül. Halálom után meg kell találnia a fiamat; — ez a feladat. Kért, hogy segítsem felülni az ágyban, hogy könnyebben beszélhessen, mert szaggatott, elfuladt hangja szinte elakadt a torkán. A szoba, ahol voltunk, gazdagon, előkelő Ízléssel volt bútorozva, a falakat vastag szőnyegek borították, melyeken jól esett az embernek legeltetni a szemét. A haldokló folytatta. — Ön az első lény a világon, akinek elmondom szörnyű történetemet... Erős akarok leuni, hogy végére juthassak ... Önnek mindent meg kell tudnia. Tudom, hogy ön nagyvilági ember, de amellett szive is van s tudom, hogy ön minden erejével igyekezni fog rajtam segíteni. Hallgasson meg... Házasságom előtt szerettem egy fiatal embert, aki megkérte a kezemet, de akit szüleim elutasítottak. Nemsokára férjhez mentem egy nagyon gazdag emberhez. Férjhez mentem ostobaságból, félelemből, a szüleim kedvéért, nembánomságból; amint férjhez megy a legtöbb fiatal leány. Házasságunkból egy fiam született, a férjemet pedig egy pár év múlva elvesztettem. A fiatalember, akit szerettem, szintén megnősült; mikor megtudta, hogy özvegy> vagyok, nagyon fájt neki, hogy le van kötve házassága által. Meglátogatott, sírt, zokogott előttem, hogy a szivem is majd meghasadt bele. Barátom lett. Talán nem kellett volna őt elfogadnom ?! De magamban oly szomorú és kétségbeesett életem voltl És még mindig szerettem ! Istenem mennyit is szenved néha az ember! — Rajta kívül senkim sem volt a világon ; szüleim akkor már szintén elhaltak. Gyakran felkeresett s egész estéket töltött nálam. Nem kellett volna megengednem, hogy ilyen gyakran járjon hozzám; de erre nem volt erőm — De mit fecsegek önnek? A szeretőm lett. Hogy hogyan történt. ? Mit tudom én ? Lehet is azt tudni? Lehet is az másképen, mikor két emberi lényt ellenállhatatlan erővel hajt egymáshoz a kölcsönös szerelem! Hát hiszi ön, hogy mindig képesek vagyunk ellenállani; hogy képesek vagyunk szerelmünk választottját, akinek minden örömöt meg-zereznénk, kit boldognak szeretnénk látni: a kétségbeesésbe űzni csak azért, hogy a világ becsülését megtarthassuk? Micsoda erő kell ehhez, ugyebár ? — Tizenkét évig tartott a boldogságom. Legnagyobb gyengeségem és gyávaságom az volt, hogy barátnője lettem a feleségének. Együtt neveltük fel a fiamat; intelligens,eszes, erélyes, széles látókörű, nemes gondolkozásu embert faragtunk belőle. — Tizenhét éves volt már a fiam. A fiú nagyon szerette a — kedvesemet; csaknem úgy, mint én magam, mert hisz mind a ketten egyformán szerettük és gondoztuk őt. Barátjának nevezte és végtelenül tisztelte, mert tőle csak jót látott és bölcs tanácsokat hallott. Az én lojális, hű, öreg barátomnak tartotta őt, a mi védőnknek, oltalmazónknak, vagy mit tudom én, minek nézte? Talán sohasem kérdezősködött volna a dolog felől, mert gyermekkorától megszokta már ezt az embert a házunkban, közöttünk, ki szünet nélkül velünk foglalkozott. — Egy este együtt kellett volna ebédelnünk hármasban — ami mindig ünnepet jelentett nekem — én vártam mindkettőt s azon gondolkodtam, melyik jön előbb. Az ajtó kinyílik s belép az én öreg barátom. Én tárt ka-
